Negyed évszázad egy ember, de még egy nemzedék életében is annyira hosszú idő, hogy még a felmerülő kérdéseit sem igen lehet ennyivel előre látni, nemhogy a válaszokat; a problémákat sem, nemhogy a megoldásokat, eredményeket. Jómagam egyszerre emlékszem élesen és homályosan azokra a bejegyzés körüli helyzetekre és arcokra, a bukaresti általános és „magyar” légkörre.

Azt persze hamar eldöntöttem, hogy politikus nem leszek, maradok a sajtóban. Mondogatta szegény Sütő András, hogy már Bukarest és a román alkat ismereténél meg a nyelvtudásomnál fogva is a parlamentben lett volna a helyem, de ez kicsivel később volt. Akkor, év elején Domokos Géza hívott, talán a legelső országos tanácskozáson jelen is voltam (Domokos mellett Horváth Andor ült, Szőcs Gézára, a mellettem ülő Szilágyi Zsoltra emlékszem még), de már a nagyváradi kongresszusra szimpla szerkesztőként mentem. Közben persze tudtam Gálfalvi Zsolt külföldi misszióiról.

Legfőképpen a kezdeti két-három összejövetelről a kedves jó Domokos Géza töprengő arcára emlékszem. Sokszor elgondolkoztam utána is: miért kellett ez neki? De így a kérdés nem helyes. Nem neki „kellett ez”, hanem a helyzetnek volt szüksége őrá. Mert Domokos megszokta a nagy dolgok felelősségének vállalását. Mert bizonyított egy olyan intézmény, a Kriterion Könyvkiadó létrehozásával és működtetésével, amely nem csak kultúránkhoz, szellemi gyarapodásunkhoz, de nemzeti önbecsülésünk és méltóságérzetünk fenntartásához is hozzájárult. Ne feledjük és ne tagadjuk: nagyon fontos volt, hogy értette a bukarestiek nyelvét, az intézmények nyelvét, jó volt a megítélése román politikai és civil körökben, ismerték, és nem csak elfogadták, de szerették is a románok.

Markó Béla már az új nemzedék másfajta gondolkodását hozta magával. Megválasztása után közvetlenül külföldön mert a romániai magyar közösség autonómiájáról beszélni. Átvette az alapelvet, amelynek értelmében az RMDSZ-nek minden kérdést – az általánosakat és a sajátosakat – kizárólag politikai úton és eszközökkel, vagyis demokratikusan, erőszakmentesen kell megoldania. Ugyanakkor az RMDSZ hatalmas párbajokat, elkeseredett harcot vívott a politikai ellenfelekkel (barátai, szövetségesei jóformán nem voltak), mígnem történelmi premierként kormányra vitte a magyarokat, azóta minden lehetséges alkalommal államelnök-jelöltünk is volt. Azt azért Markó is végig elismerte, hogy az ő úttörő generációjának (az RMDSZ-t vezető, arra vigyázó első nagy politikai nemzedéknek) a tagjai is: tulajdonképpen botcsinálta politikusok voltak. Menet közben tanulták a mesterséget, igazodtak a körülményekhez, és – a lehetőségekhez képest inkább több, mint kevesebb sikerrel – vívták harcukat a jogegyenlőségért, a visszaszolgáltatásokért, az anyanyelvhasználatért, a kultúránkért, iskoláinkért és templomainkért. Képviseletünk folytonosságának fenntartásáért. És ennek a nemzedéknek még van mondanivalója!

Kelemen Hunor már egy olyan generáció tagjaként került az RMDSZ élére, elődjének támogatásával az örökébe lépve, amelynek volt politikai előképzettsége. Egy nem heves, hanem fokozatos, de nyilvánvaló nemzedékváltás megjelenítője, amely a szervezeten belül már az idei tisztújító közgyűlésen, a parlamentben a jövő évi választásokon egyértelművé válhat. És ez a türelmetlen hangok ellenére jól van így. Kelemen Hunor tavalyi elnökválasztási kampányának programjában a már említett alapelvvel összhangban Kós Károlyt idézte: „Nyíltan és őszintén valljuk azonban: inkább vagyunk lojálisak, mint rebellisek, inkább építők, mint rombolók, inkább nyílt barátok, mint titkos ellenségek.” Eszményünk az építés, az építő ember.

Mit tudtunk tehát előre huszonöt évvel ezelőtt? Elsősorban azt, hogy az RMDSZ-nek nem bravúrokra (mert azokra ritkán lesz lehetősége), hanem kitartó munkára, ehhez pedig egységre és szüntelen tanulásra van szüksége, csak úgy lehet hatékony. Végül még nehezebb lett, mint gondoltuk – de vannak kétségtelen eredmények, amelyek az RMDSZ nélkül nem lettek volna lehetségesek.

Nem annyira tudtuk, mint inkább reméltük, hogy az RMDSZ ellen irányuló szélsőségesség visszaszorul, és – akarva, akaratlanul – a román politikai közélet és elit őt fogadja el partnernek, tárgyalófélnek, egyenrangúnak. Ez a reményünk nagy vonalakban bevált. Az RMDSZ tagjainak mind a parlamentben, mind kormányon jó (volt) a megítélésük, odafigyelnek a szavukra. Szintén történelmi jelentőségű tény, hogy Romániának – még mielőtt kisebbségi államelnöke lett volna – több kormányban miniszterelnök-helyettesei voltak.

Tudtuk, hogy a kemény harc ellenére lesznek kudarcaink is – nem teljesült törekvéseinket lehetne sorolni. Feltétlenül pontosan fel kellene mérni okaikat, hogy tanulhassunk a saját tehetetlenségünkből, hibáinkból.

Két dologra nem gondolhattunk, és ezek ma minden egyébnél nyomasztóbbak. Az egyik az, hogy fel kellett ismernünk, politikailag tudatosítanunk kellett (az RMDSZ vezetői jóideje hangsúlyozzák): a demokrácia vívmányai, köztük a romániai magyarság RMDSZ révén elért eredményei nem visszafordíthatatlanok! Ez a helyzet csakis annak tudatosítása alapján kezelhető, hogy a demokrácia és a jogállamiság érvényesüléséért olyan esetekben is kiállunk, amikor nem a mi külön érdekeinkről van szó, nem csupán a mi jogaink sérülnének, velünk történne igazságtalanság.

A másik az a borzalom, mintegy igazolásaként az előző tételnek, amit a Nagy Zsolt és Markó Attila meghurcoltatása jelent. Gondoljunk bele minden részletébe, minden lehetséges következményébe nemzeti közösségünk sorsát illetően!

Azt feltétlenül előre kellett látnunk, hogy a romániai magyarság ereje a pillanatig sem lazuló szolidaritásban van és lesz. Meddig bízhatunk benne?