facebook cover


Sike Lajos: A sakkozóról olvasva


-A A+

Megint kapok a fejemre. Elsősorban azoktól az olvasóinktól, akik a nemrég meghaladott múltat a mai politika szerint közelítik meg, jóllehet semmit nem szabad az adott környezet kényszerítő hatásaiból kiemelve, pusztán a megváltozott szempontok szerint megítélni. Egyik túloldali kedves barátomtól több friss olvasmány mellett nem mást kaptam ajándékba, mint egy Kádár Jánosról készült könyvet. Méghozzá azzal az ajánlással, hogy indulásnak vessem össze: hányszor láttam őt, a ma káromoltat, a televízió képernyőjén, és hányszor látom az anyaország mostani vezetőpártjának első emberét! Továbbá milyen vagyona volt az átlagos családi házban lakó „munkásvezérnek”, és a megfelelő címszó alatt nézzem meg az interneten hány milliárd forintnyi érték gazdagítja a demokratikus választáson győztes mostani kormányfő családját! S persze mindezt politikusként szerezte, nem úgy mint „kommunista” közvetlen elődei, akik előbb voltak gazdagok, utána kerültek politikusként a bársonyszékbe.

Mi tagadás, érdeklődéssel lapozgattam a könyvet, hisz szerzője, az a Berecz János (aki korábban megírta Kádár nem éppen dicső 56-os szerepvállalását is), nem igazán volt elvtárs típus. A szabolcsi parasztfiúból lett nemzeti érzelmű politikust egy idő után talán azért vette maga mellé Kádár János, mert származása és kapcsolatai révén sokkal jobban ismerte az emberek hangulatát, s vele azokat a problémákat, amelyeket az Aczél György képviselte internacionalista értelmiségiek a szocializmus adott keretein belül kívántak megoldani.

Berencz János inkább nyitott volt a szovjeteknek nem tetsző nyugati kapcsolat erősítésére, nem véletlen, hogy a legtöbb Pestre látogató nyugati politikus külön kereste a vele való találkozást, köztük például Willy Brandt.

A könyvből több olyasmi kiderül, amit csak kevesen ismerhettek abban az időben, mert Kádár nem csak jó sakkozó, de kiváló taktikus is volt, aki ritkán szólalt meg a nagynyilvánosság előtt, nem tartotta fontosnak, hogy minden kis ügyben nyilatkozzon, s főleg nem locsogott, ha kellett, ha nem. Mikor egy gyárlátogatás során az egyik munkásnő megkérdezte tőle: hol volt olyan sokáig, hogy nem látták, hiába keresték még a Nők Lapjában is, nagyot nevetett, elütve a választ: „Ejnye, hát a Nők Lapjában kell engem keresni!?”

Mint ismert, a moszkvai központot és a legtöbb „testvéri ország” vezetőit irritálta, hogy a különböző belső gazdasági reformoknak és a nyugati nyitásnak köszönhetően okán Kádár Magyarországa jobban él, mint az ő népük, amire a nyugati sajtóban mind gyakrabban használt „gulyáskommunizmus” és a „legvidámabb barakk” jelzők is bizonyítékokat szolgáltak. A sakkozó taktikus ennek élét úgy próbálta elvenni, hogy a közös találkozókon a legtöbb döntésre rábólintott, nehogy kilógjon a sorból. Aztán otthon másképpen csinálta, úgy, ahogyan az jobban megfelelt az ország érdekének. Miközben Ceauşescu a „nemzeti függetlenség” nevében gyakran ellentmondott Moszkvának, hogy a gyakorlatban még dogmatikusabban csinálja a szocializmust.

Erről akaratlanul is eszünkbe jut, hogy a mostani magyar kormányfő inkább Moszkvát, Pekinget és Ankarát ajánlja figyelmünkbe, bár Brüsszelhez köti szövetségi szerződés.

A könyv szerzője külön foglalkozik azzal a váddal, amely szerint a Kádár-féle vezetést egyáltalán nem érdekelte a határon túli magyarság sanyarú sorsa. Erre azt válaszolja, hogy ez a rendszeren belül nem lehetett téma (mint ahogy az EU-n belül sem lehet, vagy csak alig). Nyugaton pedig – pláne amíg nem akarták, hogy a keleti tábor széthulljon – „nemhogy nem értettek meg bennünket, ha e témával előhozakodtunk, de meg se hallgattak!”

Hát azt tudta az olvasó, hogy Moszkva maga mellé akarta rángatni Magyarországot az akkori afgán háborúba? A bizalmas felkérésre viszont Kádár nem is válaszolt! S egyúttal megtiltotta munkatársainak, hogy ez kitudódjék! „Úgy kell viselkedni, hogy nem kaptuk meg az üzenetet! Mert amiről nem beszélnek, az meg se történt, nem lehet rá hivatkozni!” Nem úgy, mint ma, amikor sok száz magyar katona védi Magyarország függetlenségét Afganisztánban. Állítja valaki, hogy erről nem lehet nyíltan beszélni?



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik