Arra kérem az olvasókat, ne hívják be a Google-t, tegyenek félre bármilyen világhálós eszközt, és vásároljanak erre az egyszerű kérdésre: kicsoda Kristály Sándor?

Ha nem tudják, nincs semmi szégyen. A kiváló erdélyi matematikusokat nem kötelező ismerni.

Az 1975-ben született, három doktori címet is szerzett csíkszentdomokosi Kristály Sándor pedig olyan egyetemi tanár, aki a világ majd minden nagy egyetemi központjában tartott előadásokat, és többek között olyan általános mértani modellel foglalkozik amelynek az euklideszi, a Bolyai- és a Riemann geometria is csupán sajátos esete.

Kristály Sándor ugyabban a csíkszeredai Márton Áron gimnáziumban végzett, mint a hálózatkutató Barabási Albert László, és ha valaki többet akar megtudni róla, akkor még mindig ne lépjen fel az internetre, hanem vegye kezébe az említett iskola most megjelent évkönyvét az elmúlt tanévről; abban talál egy olyan olvasmányos interjút, amelyből azt is megtudhatja, mi a baj mifelénk a matekoktatással, és mit kellene tenni, hogy a diák az okos kütyük birtokában se feledjen el gondolkodni.

Többek között azt, hogy – legyen kreatív. És erről szól az évkönyvnek egy egész, kiválóan felépített fejezete. Bevezetőben pszichológus vonja meg remekül felépített és közérthető tanulmányban a gondolkodás, az intelligencia és a kreativitás kereteit, majd tanárok írnak arról, hogyan csapódhat le mindez az iskolában. Kulcskérdés, ha úgy tetszik, az oktatás létkérdése ez a huszonegyedik században, amikor a lexikális ismeretátadásról át kellene térni valami másra és ez az átállás mifelénk olyan nehezen megy.

A Nobel-díjas spanyol Ramon y Cajal neurobiológiai iskolát teremtett, az Oxfordi Neurobiológiai Intézet pályázatot hirdetett középiskolások számára, és a csíkszeredai Márton Áronból három pályázatot is elfogadtak, az egyik pedig második díjas lett. De ugyanez a középiskola szervezte meg tavaly a XXIII. Nemzetközi Magyar Matematika Versenyt , a résztvevők nagy elégtételére.

Történelmi kutatásoktól kezdve a TIFF-en való diákrészvételik rengeteg témát és címet tudnék felhozni ebből a háromszázötven oldalas évkönyből, amely logikus felépítésénél, minden vonatkozásra ráfigyelő szerkesztésénél fogva jóval több mint egy belső kiadvány: igazi könyv. Érdemes lenne szétküldeni más, hazai középiskoláknak is, ugyanakkor remélem, hogy eljut minél több szülőhöz, felnőtthöz, ha úgy tetszik, hogy lapozgatva-olvasgatva rájöjjenek arra, hogy napjaink fiataljai sem állandóan mobiltelefonokat nyomogató diákok, hanem részt vesznek az iskolán belüli és az iskolán kívüli életben, és nem is akárhogyan: megtalálják a helyüket a modernitásban ugyanúgy, mint a hagyományápolásban, igazolva, hogy az egyik nem zárja ki a másikat.

Egy ilyen, mindenre kitekintő, a tanárok és diák közreműködésével készült évkönyv kéziratát nem egyszerű összehozni és megszerkeszteni. Rengeteg munka áll mögötte, mint ahogyan rengeteg munka áll azoknak az erdélyi magyar középiskoláknak a tevékenysége mögött, ahol sokszáz diáknak és szép számú pedagógusnak kell a munkáját irányítani. Márpedig ennek a sokrétű tevékenységnek a kibontakoztatásához igen nagy szükség volt az aligazgatói munkakörökre, amelyeket több román és egész sor magyar iskolában felszámoltak. És tették mindezt a legkisebb ellenállás nélkül.

A román líceumok működése legyen a román pedagógusok gondja, de az a tény, hogy a magyar iskolákban – ahol a kisebbségi oktatás közösségépítő jellegéből kifolyólag jóval több a munka – mindezt senki nem tette szóvá keményebben, az ugyancsak szegénységi bizonyítvány. Hol voltak a szakszervezetek, hogy kiharcolják, legalább év közben ne módosítsanak a munkakörökön, hanem majd a nyári szünidőben beszéljék át a változásokat? Miként hallották hangjukat a szakmai szervezetek? És miért nem lépett fel a politikai érdekképviselet, hogy rámutasson: igenis, a kisebbségi oktatásban a feladatok nagyságára tekintettel levő pozítiv diszkriminációs politikai döntésre van szükség ahhoz, hogy ezek az aligazgatói állások megmaradjanak? Jó lett volna ez akár bemelegítésnek ahhoz az erőpróbához is, amelyet meg kell majd vívni, hogy csekély létszámú magyar iskolákat ne szüntessenek meg, vagy olyan megoldásokat keressenek, amelyek jók a diákoknak és a kisebb településeknek is.

Ismerem a minisztérium több évvel ezelőtt meghozott rendeletének azokat a kitételeit, amelyek – amennyiben nincs huszonöt osztály és a diáklétszámra rá sem hederítenek – egy adott osztályszám alatti magyar iskolában csak akkor teszik lehetővé az aligazgatói állást, ha román osztály is működik. Íme a feladat: ezt a fél mondatot a rendeletből szépen ki kell iktatni. Konkrét, gyakorlati és a kisebbségi oktatás többlet terheivel jól magyarázható cél! Mint ahogyan a költségcsökkentésre való hivatkozáson is könnyű túllépni, amennyiben helyi, önkormányzati erőforrások pótlólagos igénybevételére gondolunk.

Többek között azért is, hogy a jövőben is hasonló, gazdag tevékenységet összefoglaló évkönyvek jelenhessenek meg.