Nem is olyan nagyon rég, az európai parlamenti választások kampányfinisében írtam ezen a felületen arról, hogy az ukrán válság következtében sanyarú idők várnak az európai nemzeti és etnikai kisebbségekre. E háború miatt vagy jegelni kell az autonómia-álmokat, vagy legalábbis új köntöst kell találni számukra. Akkor azt írtam, hogy ma Európában bármiféle területiautonómia-igénnyel fellépni öngyilkossággal egyenlő, mert az ukrán válság az autonómiát végképp az elszakadás szinonimájává tette az európai köztudatban. Azóta sok ezren vesztették életüket, milliókra rúg már a földönfutók, otthonaikat és mindenüket elveszítők száma, sok milliárd dollárt puffogtattak el rakétavetők, ágyúk és kalasnyikovok segítségével, miközben egész Ukrajna a tönk szélére került, nemzetközi segítség nélkül a lakosság alapvető szükségleteit sem tudja biztosítani, a harcok sújtotta donyecki és luhanszki régióban pedig humanitárius katasztrófa állt elő. A február 12-én aláírt második minszki megállapodás csak azért jöhetett létre, mert Európa – ha késve is – rákényszerítette a háborút önerőből tovább folytatni képtelen feleket bizonyos fokú kompromisszumra, de főképp azért, mert a – vélhetően és láthatóan csak pressziós céllal – meglebegtetett esetleges amerikai fegyverszállítás megszólaltatta a vészcsengőket.

Ám ha megnézzük a minszki tizenhárom pontra született európai reakciókat, akkor azt láthatjuk, hogy tényleges kifogás gyakorlatilag csak a 11. pont kapcsán fogalmazódik meg. Az inkriminált előírás pedig úgy szól, hogy Ukrajnában 2015 végéig alkotmányreformot kell végrehajtani, addig pedig el kell fogadni a Donyeck és Luhaszk megye egyes kerületeinek különleges státusáról rendelkező törvényt, decentralizációt kell végrehajtani egyeztetve a térségek képviselőivel. Ezt nemcsak az ukrán politikum, hanem az európai és a magyar elemzők is – jogosan – a felkelők és főképp Putyin nagy győzelmeként értékelik.

Putyin budapesti látogatása után gyakran szerepel ez a kérdés vita- és elemző műsorok napirendjén, és bizony a különben kimért szakértők többsége úgy véli, hogy ezzel a rendelkezéssel Moszkva gyakorlatilag alkotmánymódosítást erőszakolt ki egy független országban, olyan zsarolási lehetőséget biztosítva ezáltal a szakadároknak, amely megengedhetetlen. Azzal a kitétellel, hogy e „térségek képviselőinek bevonásával” egyeztetve, azaz az ő jóváhagyásuk mellett kell törvénybe foglalni és végrehajtani azt a valamit, amit itt különleges státusnak neveznek, a normandiai négyeknek nevezett vezető politikusok tulajdonképpen zöld utat adtak a szakadárok kezdeti autonómiakérésének, mert az biztos, hogy az ő jóváhagyásukkal módosuló ukrán alkotmány, még ha egységes nemzetállamnak is fogja definiálni Ukrajnát, berendezkedésében már nem lesz az.

Ám még Putyin sem engedte meg magának azt, hogy nevén nevezze a gyermeket, autonómiának az autonómiát, vagy föderalizációnak ezt a különleges státust. Pedig nyilván így gondolta, sőt még ’ígyebben” – ezt budapesti sajtótájékoztatóján nem is rejtette véka alá. Úgy fogalmazott, hogy „valamiféle függetlenség, nevezzük azt decentralizációnak, föderalizációnak vagy autonómiának”.

Nos, ezek után autonómiaköveteléssel fellépni bármely európai országban: nemcsak öngyilkosság, hanem felelőtlenség. Fenntartások eddig is voltak a területi autonómiákkal szemben Európa-szerte, főképp az etnikailag sokszínű Közép-Kelet-Európában, de ezt most már a zsigerivé vált Putyin-ellenesség is tetézi. Borítékolni lehet, hogy még ha a napnál nyilvánvalóbban is jogos ez az igény, csuklóból fogják lesöpörni bármely magát nemzetállamnak nevező uniós tagországban és Brüsszelben egyaránt mindaddig, míg Vlagyimir Putyin elsőszámú ellenségnek számít.

A fegyverszünet ugyan kezd működni, de rendkívül törékeny, s a végső rendezés még nagyon messze van Kelet-Ukrajnában. De ha még minden oroszok ura, Putyin is képes volt virágnyelven megfogalmazni ezt a követelést a minszki szerződésben, ha az atomfegyverei biztosította zsarolási potenciálja mellett is úgy gondolta, hogy legalább a látszat kedvéért engedni kell, akkor milyen esélye van bármely békés kisebbségi szervezetnek vagy bárkinek arra, hogy területi autonómia igénye mellé támogatást szerezzen?

Mindezeken túl azzal is számolni kell, hogy az autonómia mint hívószó elveszítette tényleges vonzerejét a közösségen belül. Negyedszázada ezzel kampányol minden erdélyi magyar párt, miközben választásról-választásra csökken a magyar részvétel, s immár olyan szintre süllyedt, hogy veszélyezteti a parlamenti képviseletet. A román választási törvény körvonalazódó módosítása – a listás választás újrabevezetése – reményt ad a képviselet megőrzésére, de nem biztosíték.

Johannis győzelme után ugyanis egyetlen román kormányzó – és nem kormányzó, de arra törekedő – párt sem engedheti meg magának, hogy ne könnyítse meg a külföldön élő, illetve könnyített honosítással állampolgárságot szerző románok szavazatát. Ez pedig tudjuk, mit jelent: az erdélyi magyarok számaránya tovább csökken, az öt százalékos küszöb nehezebben érhető el.

Nyilván nehéz lemondani már-már szentírássá rögzült lózungokról, biztos árulózást, megalkuvózást vonz maga után bizonyos rétegekben, de a valóság figyelmen kívül hagyása hosszú ideig büntetlenül nem lehetséges. Ha élni akarunk, akkor tudomásul kell venni, hogy nem valamiféle űrben élünk, s ahogyan a gazdaságok is lekövetik azonnal a nemzetközi tendenciákat, úgy a politikai, retorikai céloknak, módszereknek, eszközöknek is alkalmazkodniuk kell a világ változásaihoz. A számítógép korában nem írunk írógéppel, az internet óta nem cetliken jegyzetelünk a könyvtárakban, hanem Google-n keresünk, s nem lóháton megyünk Brüsszelbe, hanem repülőgépen.

Nem önfeladást, hanem az idők szavának megértését szorgalmazom. Ha nem találjuk meg azokat a hívószavakat, módozatokat, amelyek a közösség választópolgárait is visszahozzák az urnákhoz, akkor tényleg le kell számolni majd mindenféle autonómia álommal.

Ha eddig lettek volna kétségeink efelől, Minszk óta már nem lehetnek.