Gál Mária: Tévedések végjátéka
Írhattam volna akár Tévedések vígjátékát is, mert a Székely Szabadság Napja körül bonyolódó történetről már szép lassan amúgy sem lehet eldönteni, hogy rendezői komédiának vagy tragikomédiának szánták. De hát ilyen a közös rendezés, ha a társszerzők/társrendezők nincsenek tekintettel a másik szándékára.
Ott van például a főrendezőnek tekinthető marosvásárhelyi helyhatóság – polgármester, városházi illetékes bizottság, rendőrség –, amely mindenáron a komédia irányába mozdítaná az előadást.
Dorin Florea, Marosvásárhely hovatovább örökös polgármestere (többek között a Székely Szabadság Napjának szervezői jóvoltából, akik között ott vannak azok is, akik rendre ellenjelöltet indítanak az RMDSZ jelöltjével szemben, bebetonozva ezzel a román jelölt győzelmét) betiltotta a március 10-re tervezett felvonulást a Székely vértanúk emlékműve és a város főtere között, és nem engedélyezte a prefektusi hivatal elé tervezett tiltakozó megmozdulást, amelyet Izsák Balázs és csapata Románia tervezett közigazgatási átalakítása elleni tiltakozásul és a székelyföldi autonómiaigény demonstrálására hirdetett. (Hogy ez épp kinek az autonómia igénye, azt ugyan nem tudjuk, csak azt, hogy Izsáknak nagyon nem tetszett az, amit az RMDSZ közvitára bocsátott, mint ahogy az RMDSZ-nek sem igazán jött be az SZNT autonómiatervezete.)
A Székely vértanúk szobránál lehet ugyan ünnepelni, emlékezni, de vonulni nem, döntött a város ura. Az előrelátó városvezetés többek között azért aggódik, hogy sáros lesz a székelyek cipője, az idén és az elkövetkező két évben egyaránt, mert a tervezett felvonulási útvonalon felújítási munkálatokat végeznek.
De mint tudjuk a székely nem alkuszik, így hát csak azért sem ünnepel és demonstrál a székely fővárosban, hanem majd Gyergyószentmiklóson és Sepsiszentgyörgyön tiltakozik a székelyek gyülekezési jogának csorbítása miatt. Izsák Balázs és a Székely Nemzeti Tanács már nem egyszer bizonyította affinitását a dráma iránt, igaz általában tragikomédia lett a vége, s az idén is valami hasonló körvonalazódik.
A városvezetés egyszerre gyáva és egyszerre primitív. Dorin Floreanak nem volt bátorsága azt mondani, hogy a tavalyi székely menet idején a város kapott már egy kis ízelítőt abból, milyen az, amikor egy rendezvény egyszerre vonzza a Székely és a Magyar Gárdát, valamint a Noua Dreaptă honvédőit. Mondhatta volna, hogy ebből nem kér, a városban még túl elevenek az 1990. márciusi sebek, nem akarja kísérteni a sorsot, örül, hogy végre nyugi van. Ez sem lett volna nagyon elegáns dolog, hiszen mégiscsak egy békésnek hirdetett kisebbségi megmozdulást hiúsít meg, de legalább nem beszélt volna gyáván mellé, hanem vállalta volna: nem biztos abban, hogy szavatolni tudja a megmozdulás biztonságát.
De városvezetőként nyugodtan hivatkozhatott volna arra is, hogy bár Izsák és az SZNT vásárhelyi illetékességű, az eddigi rendezvényeikre is autóbuszokkal szállították zömében más megyékből a menetelőket, a vásárhelyiek pedig leginkább az ablakokból és kapualjakból nézték kuriózumként a székely menetet. Már csak költségtakarékossági szempontból is jobb, ha a székely menetet a magát máig Székelyföldnek tekintő régióban tartják, nem pedig ott, ahol már csak a népviselet emlékeztet arra, hogy egykoron székely főváros volt. (Lehet nyugodtan tiltakozni, magam is ott születtem, nőttem fel, családom, rokonaim, barátaim máig ott élnek, de én még nem találkoztam élő Maros megyei emberrel, aki székelynek, nem pedig magyarnak vallotta volna magát.)
A városvezetésnek, ha elegánsan megengedi, hogy Izsákék vonulhasanak, nem valószínű, hogy nagy tömeggel kellett volna számolnia, mint ahogy az előző alkalmakkor sem volt nagy a tömeg. Így viszont „hősöket” kreált a szervezőkből, muníciót biztosított még egy ideig számukra.
A szervező csapatban ugyanis az összes bukott erdélyi magyar párt és tanács összeállt, amelyeknek tömegvonzó képessége nem túlságosan nagy. A tavalyi tapasztalat és visszhang után pedig vélhetően ezúttal a székelyföldi RMDSZ-vezetők sem kockáztatnák meg, hogy a szövetséget és annak elnökét, vezetőit gyalázó import menetelők között vonulgassanak Marosvásárhely utcáin.
Megjelenésük óta, most már több mint egy évtizede, ezek a pártok és mindenféle nemzeti tanácsok képtelenek voltak saját árnyékukon átlépni, képtelenek voltak a szimbolikus dolgok vonzásából kikerülni a való világba; nem fogták még fel, hogy székely zászlókkal, menetelésekkel és autonómiázással nem lehet már tömegeket mozgatni, nem lehet itthon tartani a fiatalokat, nem lehet sem jogokat kiharcolni, sem megvédeni.
Ünnepelni is kell, de talán inkább együtt, nem kellene már a végletekig feszíteni ezt a székely-magyar állítólagos, újkeletű különbséget. Van magyar szabadság napja, menetelhetünk, ünnepelhetünk azon mindnyájan, egyszerre.
Tiltakozni is kell, ha valóban jogsértés éri a közösséget, vagy annak bármely tagját nemzeti hovátartozása miatt. De nem biztos, hogy célravezető a permanens tiltakozás, a forradalmak sem tartanak örökké, előbb-utóbb kialszik a láng, s a lánglelkű forradalmárok is békére, nyugalomra fognak vágyni.
A kettőt – mármint az ünnepet és a tiltakozást – nem biztos, hogy célszerű állandóan összekeverni, mert a végén már nemcsak azt nem fogjuk tudni, hogy székelyek vagy magyarok vagyunk, hanem azt sem, hogy mikor kell komolyan venni a tiltakozásra való felhívást.