Megint Bécs a világ legélhetőbb városa. De melyik román város került fel a listára? – ez a Transindex cikkének a címe, és bár a kérdés szinte retorikus (az írásból csak annyi derül ki, hogy Bukarest a 110. helyen végzett, más romániai várost nem találunk), én komolyan vettem. Néhány esztendeje legalábbis Erdélyben meglehetősen jó vagyok, s azokat a szempontokat, melyeket a Mercer tanácsadó cég figyelembe vett (oktatás, kultúra, közlekedés, egészségügyi szolgáltatások, közbiztonság, környezetvédelmi helyzet), a magam mezei módján én is meg tudom közelíteni. Még abban is találunk, hogy a Mercer a külföldiek szempontjait emelte ki, és Kolozsváron kívül én is külföldi vagyok.

Temesvár, Marosvásárhely, Nagyvárad, Kolozsvár, Zilaj, Bukarest – ezek azok a városok, melyekben ritkábban vagy gyakrabban megfordultam az utóbbi időben, és amelyekről képet tudok alkotni. Igaz, a Mercernek nincs szíve, nekem viszont van, ez azonban szerintem inkább előny, mint hátrány, mert szíve mindenkinek van a tanácsadó cégeken kívül, és míg például öcsém gödöllői esztendei során tönkre volt amiatt, hogy nincs egy árva nonstop, addig mások remekül elvannak az ilyesmivel. Vagyis a szubjektivitást nagyon nehéz kikapcsolni.

Aztán ott a homlokzat kérdése. Mit tudhatok az oktatásról? Hát, ha csak el nem vegyülök az emberek között, mint valami selfiző Mátyás király, akkor mindössze azt, amit a különböző ügyességű igazgatók elterjesztettek, a többiek pedig elhittek: hogy ez vagy az a gimnázium a legjobb, a másikba azonban az ellenségem gyermekét sem küldeném. És mit jelent a „jó” iskola? Nagyrészt olyasmiket, amiket 89 előtt: hány tanuló jutott be hova, hány gyermek ért el eredményt ilyen-olyan versenyeken – mintha Vekerdy Tamás most születne valahol, és még csupán a három királyok ültek volna csillagra.

Úgyhogy nem nagyon hiszek én a Mercernek. Bécs remek hely volt valóban, csöndes, tiszta, a szociális háló is jól látszott feszülni, Párizsban viszont átmehettél a piroson, és a csöndes tisztaság könnyen keltheti az unalom előbb álmosító, később ellenben nyugtalanító érzetét.

Akkor a közbiztonság! Igen ám, de engem még (kopogjam le fára) sehol nem ütöttek le, raboltak ki, és egyéb ilyen tevékenységeket sem hajtottak végre árva fejemen, ilyen szempontból tehát Erdély és a Bánát maga a közbiztonság. Ami pedig a közlekedést illeti, mily nagy könnyebbség Vásárhelyen, hogy a sofőrtől vagy a buszban ülő ellenőrtől veheted a jegyet, Zilajon pedig, hogy nagyjából minden itt van egy lépésre.

Hol éreztem, hogy nagy levegőt tudok venni? Temesváron talán. De hát kétszer két napot töltöttem ott három év különbséggel. A legtöbb park meg Bukarestben van, ahol mindig úgy érzem magam, mintha a következő pillanatban el kellene tévednem.

Ha egy banánköztársaság városához viszonyítanék, ahol golyók fütyülnek az ember után az utcán, nyilván sokkal könnyebb lenne döntenem. Így azonban csak azt mondhatom, hogy én, szemben a Mercerrel, megpróbálom mindenütt jól érezni magam. Ehhez mindenütt más körülmények és feltételek adatnak, de mindenütt megvan az a pár dolog, amitől az embernek felcsillan a szeme.

És ha felcsillan, akkor már tudja élni a várost.