Nem én kezdtem, bár én is kapásból a Politkovszkaja-gyilkossághoz hasonlítottam a Nyemcov-esetet. Akkor nem is gondoltam másra, csak arra: könnyen előfordulhat, hogy egy éppoly „gyorsan és alaposan” felgöngyölített esetről lesz szó. A gyorsasággal nem is volt baj, szinte napokkal a gyilkosság, illetve Putyin gyors igazságtétel-ígérete után kezdett kialakulni egy képlet, amely (a kremli forgatókönyv szerint) eltávolította a gyanút Moszkvától és átcsúsztatta azt a kaukázusi térségre.

Az már csak a második lépés volt, hogy – miután látszott: az orosz mikrokozmosz és a külvilági makrokozmosz sem boldog attól, hogy a Kaukázus bevonása tulajdonképpen egy kiismerhetetlenségi, veszélyességi aurát kölcsönöz az ügynek – bevetették a csecsen komponenst. Második hasonlóság a Politkovszkaja-esettel.

Most már teljesen függetlenül attól, hogy az elkövetőkről betonbiztosan kiderül-e vagy sem a bűnösségük, az elintézési mód mögött lehetetlen észre nem venni a modus operandit, amely a nyomozást irányító politikummal azonnal azt mondatja: ha nagyon rázós egy ügy, úgy biztosan (en bloc) a kaukázusiak és (en détail) a csecsenek keze van benne. És az sem perdöntő most, hogy nevezettek közül sokan egyáltalán nem oltári szentségek, vagy hogy hatásukra születhettek orosz tanulmányok, amelyek szerint miattuk változott meg maga az orosz maffia szerkezete is, olyannyira hogy ma már nem nagyon beszélhetünk „fajtiszta” orosz bűnöző-családokról (olaszos Camorrás, vagy amerikaias Cosa Nostrás viszonylatban), hanem a kaukázusi struktúra térhódítása, sőt ön-exportja a jellemző.

Nyemcov esetében ez a lehetőség együtt esett az orosz extrémszéli komponens ejtésével, maradtak hát azok, akikről már a 19. században úgy beszéltek a hódító cári erők, hogy „merész és veszélyes emberek”. A történet csecsen fővonalát a két fő gyanúsított Anzor Gubasev, Zaúr Dadajev és potenciális társai: Sagit Gubasev, Ramzat Bakajev, Tamerlan Eskerkanov képviselik. Beszlan Savanov gránáttal állt ellen grozniji letartóztatásának: felrobbantotta magát. Fakult már sajnos a tudomás arról, hogy Dadajev beismerése mögött kemény veréses-külsérelmi nyomok voltak, ahogy az sem áll össze, hogy amennyiben ő mint fervens hívő a Charlie Hebdo mentalitását/üzenetét méltató Nyemcovot személyes ellenségének tekintette, miért kellett kiverni belőle a konfessziót, s miért nem ismerte be büszkén a bosszúját.

Még valami érthetetlen: Dadajev Ramzan Kadirov egyik fontos elitegységének, a Szevernek volt a parancsnokhelyettese. Ramzan Kadirov nem kispályás raptor – akik érte vernek, azok érte/általa élnek-halnak, és neki esküsznek fel. Hogy képzelhető el hát, hogy egy ilyen centrális figura, mint Dadajev, magánakcióba kezdhet, és még elérhető bizonyítéka marad annak a (nyílt titok) kapcsolatnak, amely a Kreml kellemetlenségei és az azokat szívesen megoldó Groznij között húzódnak?