Nem tudtam elaludni, fájt a vesém, fókavadászatról már ezért sem lehetett volna szó. Ilyesmikre panaszkodnék, ha hajlamos lennék – amolyan emelkedettebb Jerome K. Jerome-hős módjára – minden gondot át- és magaménak érezni, amiről értesülök. Ugyanis azt olvastam, hogy a múlt héten világnapja volt néhány fontos dolognak. Ezek a világnapok általában gondokra hívják fel a figyelmet. Csütörtökön volt a vese, pénteken az alvás világnapja, szombaton a nemzetközi π-nap, Albert Einstein születésnapjával – 1879. március 14. – egybeesően; a π szám neve nyilván magyar eredetű, a Fiastyúk így szólongatja csibéit: pi, pi, pi, pi... Gondoltam, ha alvás világnapja van, akkor alszom, át is aludtam a csütörtököt; ha a veséé, akkor vesézek, s megírtam néhány kommentet. Aztán március 15-én volt a Fogyasztóvédelmi világnap (annak emlékére, hogy John F. Kennedy amerikai elnök 1962-ben ezen a napon hirdette ki paradigmatikus nyilatkozatát az alapvető fogyasztói jogokról) és a fókavadászatot helytelenítő nemzetközi nap.

Ezeket a világnapokat azért említem, hogy jelezzem: mikkel foglalkozik az emberiség, miközben nekem más, halaszthatatlan betegségem van. Nemzeti ünnepeken különösen előjön. A magyar sajtószabadság a betegségem, az első pont bennem vérző sebei fájnak. Nem tudok belenyugodni, hogy erőszakot tesznek rajta, hogy megcsúfolják. Ebben áll az én betegségem, ettől szenvedek álmatlanságban, és ettől zaklatott az álmom.

Különben akár tetszhetett volna a nemzeti ünnep... A méltóságteljes beszédek, a kedves tüntetések, a sok koszorú, a nemes üzenetek... Ahogyan ebből az alkalomból új közszolgálati tévé indult, nyilván a sajtó szabadsága és pártatlansága jegyében, és máris kivívta a nemzet elismerését. Ahogyan a miniszterelnök ismét elmondta, hogy a szabadságharcnak sosem lesz vége (vagyis sosem vívjuk ki...), a volt püspök pedig először mondta el, hogy (a tartalom és forma dialektikus egysége jegyében) egyszerre kell harcolni jelképesen és hogy úgy mondjam, effektíve.

Ezen üzenetek hatására, nem tudom, hogyan, máris ott voltam, a negyvennyolcas események kellős közepében, ott voltam, ahol lelkes ifjak a kávéházban kigyúlt arccal szebb jövőt vizionáltak, ott voltam a Múzeumnál, nem szavalták el a Nemzeti dalt; Petrovics különben, eredeti nevét menekülés közben visszanyerve, már rég Barguzinon is túl (ahol, nem kimondottan szabad körülmények között, állítólag monarchista lett, s megírta Akasszátok le a királyokat! című versét) Eminovici-csal párbajozott – ezek a harcias szlávovicsok! – egy mennyei csatatéren, ahol a kürtöket angyalok fújták, kiknek bús kontjain valutaüzérek marakodtak.

Aztán egyszerre sehol sem voltam, illetve alfában már kezdtem kapiskálni, hogy mégis csak álom közegében; homályosban láttam, amint mentek, -degéltek: egy félfasiszta és egy full fasiszta, Szvaszti a kisfiával, Szvasztikával – vagy ők inkább jődögéltek, vissza? –, s akik jobbára menendőben voltak: a jós a kisfiával, Jóskával, Toncsi, a komcsi és Jancsi, a kancsi... Közben én is ott lépdeltem egy tüntetési menetben, ki lovon, ki talpig kokárdában, közben nekem csak egy volt, láthatatlanul, a szívemben; belebotlottam valakibe, láttam lelki szemeimmel, mert hát lelki szemeim voltak, nem egyebek, ahogy helyesel lelkesen és lelkesed helyesen: egy antiliberális krónikás volt.

Tudni kell (kell?), hogy nekem a jellem- és szellemi képletem leginkább az Eötvös Józsefé, ez jött ki egy teszten, nagy elődöm bizonyára megőrizte volna a higgadtságát, jómagam azonban – tudják, milyen összefüggéstelen tud lenni egy álom, s most már kétségtelenül álmodtam – újra a kincstári tévére gondolva (ettől bevillant a Lomnici csúcs...), érces hangon elszavaltam kedvenc költőim egyikének, Orbán Ottónak a Távolbalátó (Közszolgálati vers) című közszolgálati versét:

„A hírek közt egy-egy rémült arc röppen föl időnként,

s – pislogó kő – a kékes képernyőbe csobban.

Ő a kivétel. A mindenre elszánt profi önként

s lángoló lélekkel fürdik a sugárzó mocsokban.

A kor hőse a szolgálatkészen mosolygó, pösze szépfiú,

aki hat nyelven tudja, mi a dolga –

mindegy, mi van soron, Ciprus, Grönland, Ryu-Kyu,

az Amazonas vagy a Volga.

A fő, hogy behízelgő hangon szóljon, aki szól,

s hogy minél többet adjunk föl magunkból.

Kelj föl rabágyad kőpárnáiról…?

Röhej, hányinger, undor.”

Nem adtam igazat a költőnek! Ne általánosítsunk, Ottó, mondtam neki. Hátha vannak még a permanens forradalomnak és alkotmánymódosításnak az ő hazájában igazi – szabad érzelmű, szellemű, -szájú – sajtósok! Bárdok, nem élesek, nem vesézők, nem bőszek: de galambőszek, mint látod, én is, vezért/királyt nem magasztalók, inkább máglyára, mint sikerre menők: mint a hajdani welsziek, ahogyan lánglelkűnk nagy barátja megírta. De erre az Orbán (az Ottó) megint bökött egyet rajtam, s a következőket szavaltatta velem, akkor már egy asztalon álltam, amelynél F. Réka két kisfiúval, Antival és Tomival habcsókot evett:

A walesi pártok

(Bökversben bőr alá adható hah-sajtó injekció)

 

Vérvád király, a gólkirály

elvan taplón, kován:

„Most látod”, úgymond, „mennyit ér

a szürkeállomány!”

 

„Nem kell ide ész, csak pár csenevész

újságíró nyafog,

hogy áj de fáj a néma száj,

mit vaskezünk befog?”

 

„Felség, hű ajkunk zárva van,

s fülünk is jobb, ha zúg,

csiklandja hír bár számtalan,

mind jól fésült s hazug.”

 

„Felség, tán mégsem ártana

egypár valódi hír,

a hír ravasz természete,

hogy némely sebre ír!”

 

„Meglátom én”, s parancsot ád

király: „Rablómesét!”

„S kit kedvelünk, hű alfelünk,

verj le még pár vesét!”

 

Vérvád király, a gólkirály

cselez és csúcsra tart,

van nála (náluk) tőr s kanál:

„Szúrj, és kavard a szart!”

 

Mondjahameri a bár neve,

hol csapnak este bált,

Mondjahameriben Teri, az éteri

élteti a királyt.

 

„Kinek mi jár, erély, irály,

lelkendező sorok,

s meglátja kend, lesz házirend

és megfúrt műsorok.”

 

S Vérvád király, a gólkirály

vágtat fakó lován,

s amerre tűz, mindenkit űz,

mint őrült ottomán.

 

„Ha-ha, mi zúg? Mily éji had?

Mi ez a záptojás?

Felköltetem titkáromat,

ő is paranoiás!”

 

„Ha-ha, huhog, zokog, sivít,

de én tudom, ki ő,

fülembe zúgja átkait

a kormányszóvivő!”

 

És dob döng, réz kong, húr vonít,

nem adja egy alább,

míg dalt szerez s táncot tanít

Lord Botfül és Faláb.

Ekkor lelki füleimmel meghallottam a kis tanítónőt, akinek százhúsz év múlva csaptam a szelet, amint százhatvan év múlva kifakad: „ – Gyerekek, ha jók lesztek, meglátogatjuk az összes olyan helyet, ahol nem járt Petőfi Sándor!” Elszégyelltem magam: körülöttem mindenki masszívan harcol, szuverenitásért soha véget nem érően, autonómiáért (dettó), a korrupció ellen, minden ellen; én meg passzívan összevissza álmodom. Úgyhogy felébredtem. Tehettem, már nem volt az alvás napja. Az ébredés napjának is el kellene jönnie.