facebook cover


Ágoston Hugó: A márciusi események


-A A+

Huszonöt évvel ezelőtt Marosvásárhelyen a híressé vált gyógyszertár mellett laktunk, a Tudor negyedben, amely a Poklos patakkal hosszan párhuzamos utcáról, Tudor Vladimirescuról kapta a nevét. Az egyik patikus hölgy családjával édesanyám szoros, meghitt kapcsolatban állt, kisgyerekre vigyázott. Bukarestben, a tévében már ezért is dermedten figyeltem az eseményeket, miután 19-ikén este aggódva beszámolt a történtekről.

A kezdeti román-magyar baráti lelkesedés már alaposan megcsappant, közeledtek a választások is, illúzióink foszladozóban voltak, de a rémségre, ami következett, arra, hogy városunk a világ rossz híreinek a fókuszába kerül, nem voltunk felkészülve. Sokkal jobban féltem, mint az 1989-es decemberi puskaropogásban Bukarestben – megjegyzem, nem magam miatt, bár nem volt túl jó magyarnak lenni Bukarestben –, hanem a magyarság miatt.

Fájdalommal és felháborodással néztem a képsorokat a külföldiek által a Grand Hotel felső emeletéről készült filmen, amikor bemondták, hogy román emberek félholtra vertek egy elesett férfit; fájdalommal és szégyennel gondoltam rá, amikor kiderült, hogy éppen fordítva: magyar emberek vertek rokkantra egy elesett embert... Mert igaz, hogy felbújtva jöttek, részegek voltak, nem volt mit keresniük itt a békés magyarok ellen, furkósbotokkal a könyv és a gyertya ellen – de végeredményben az embereknek semmilyen véres összecsapásokban és főleg az erőszakos halálban nincs mit keresniük. (Ha már említem, mennyire nem volt jó magyarnak lenni, gondoljanak bele, milyen érzés, amikor Mihai C. megrúgdosása után az embernek a borbély azt mondja, borotvával a kezében, hogy minden magyarnak levágná a fejét...)

Megindító mozzanat volt az aktív közösségvállalás („Ne féljetek, magyarok, megjöttek a cigányok!”), számomra még megindítóbb volt, amikor az öt évvel ezelőtt készült magyarországi (RTL) dokumentumfilmben az egyik cigány résztvevő, egy vékonydongájú, eleven szemű öreg csávó arra kérdésre, hogy ha ma rászorulnának a cigányok, ugyanúgy segítségükre sietnének-e a magyarok, azt válaszolta: igen, természetes, hogy ha mi segítettünk nekik, ők is segítsenek nekünk. Mondta ezt nagyon komolyan és nagyon szegényen.

Ma már tudjuk, hogy az akkori friss hatalomnak, és főleg a rettegett, akkor még rettegő titkosszolgálatnak, központi és helyi vezetőinek a bűne volt, ami történt, a zsigeri nacionalizmus, a népeket összeugrasztó manipuláció, a pogrom, a politikába öltöztetett barbárság. A halottak mindkét oldalon áldozatai ennek a barbárságnak,és ezen nem lehet változtatni. De az élők is, mindkét oldalon, ők is áldozatok – bár korántsem egyformán. Az erőszaktevőket csak az egyik oldalon vették elő, ott is nem egy esetben igazságtalanul, míg a többség oldalán, a hatalom oldalán a bűnösök büntetlenek maradtak. Az RMDSZ túl kemény tűzkeresztségen esett át, és túl korán, szintén máig hatóan megsínylette azokat a feszültségterhes napokat. Amelyekben a vásárhelyi magyarság akkori vezetőinek és hangadóinak nagyon nehéz volt, de sikerült felelősségteljesen viselkedniük, elkerülniük a még nagyobb vérontást. Kár, hogy az állam vezetése és a karhatalom felelőtlenül viselkedett.

Ahogyan a júniusi bányászjárás esetében, úgy a fekete március esetében is nagy erkölcsi szükség lenne egy tisztázó és tisztító perújrafelvételre, átfogó, igazságos kivizsgálásra! Vajon megérett-e erre a román társadalom? – mert politikai akarat nemigen mutatkozik. Ugye az új államfő szerint sincs Romániában magyar kérdés. Tessék, mondanám neki: itt a példa egy magyar kérdésre, amelyre mindig figyelni kell! És ne mondja senki, hogy a múlté, mert két nép normális együttélésénél nem létezik aktuálisabb téma. Persze, ha arról az oldaláról nézzük, hogy ma Romániában nincs kimondottan megkülönböztető törvény (bár például akár az alkotmány első cikkelye is ugyancsak problematikus), intézményes diszkrimináció (bár a köznapi változata gyakran előfordul), azt lehetne mondani, ahogyan az államelnök is tette, hogy nincs magyar kérdés. Ha viszont a reális igényeink megfogalmazását, bizonyos jogok biztosítását tekintjük, azt, hogy az önrendelkezéstől milyen messze vagyunk – akkor bizony van magyar kérdés. Amit nem csak a kisebbség, de a többség érdekében is érdemes megoldani, ha fokozatosan is. Ezt már román barátaink, sőt lassan román politikusok is kezdik felismerni és beismerni. Nem szabad figyelmen kívül hagyni a jó változásokat, köztük a magyar politikai képviselet által elért eredményeket, de jócskán volna még tennivaló a teljes egyenjogúság tekintetében.

Marosvásárhely véres márciusa – mintegy középen az 1989-es véres december és az 1990-es júniusi véres események között – azt jelezte, hogy ez az ország nagyon nehezen fog megszabadulni nemzeti kommunista múltjától. Ennek a múltnak nem egy tudati maradványa ma is érzékelhető. Ha majd egy igazságtevő gesztusban is megnyilvánul a „magyar kérdés” fel- és elismerése, és elmozdulás történik a megoldása irányában is, csak akkor mondhatjuk el a költővel, hogy „a harcot, melyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés”. A véres marosvásárhelyi eseményekre való megemlékezés erre, a békévé oldásra, önmagában még nem alkalmas.



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik