Mindig nagy szavak kísérik a nagyobb horderejű eseményeket, általában sokkal nagyobbak, mint amennyit a történet megérne. A holnapi RMDSZ kongresszus kapcsán viszont mintha a fordítottja történne – vagy nem érezzük a tétjét, vagy nem merjük leírni.

Nem kell izgulni azért, hogy ki lesz az elnök, miután Kelemen Hunornak nincs kihívója, mégis, talán az elmúlt évtizedek egyik legfontosabb eseménye elé nézünk. Ezen a hivatalosan is az újratervezés kongresszusának tartott politikai show-n, sokkal nagyobb a tét, mint hogy ki lesz az elnök az elkövetkező négy évben. A lét a tét, a parlamenti lét, és ezt nagyon jól tudják a szervezők is, akik újratervezésről, a választókhoz való visszatérésről, közösségépítésről beszélnek. És minden bizonnyal tudja minden résztvevő is, vagy legalábbis remélem, hogy tudja, mert ellenkező esetben végképp nagy a baj.

2012-ben 5,1 százalékot ért el az RMDSZ a parlamenti választáson, s innen már csak egy hajszálnyira van a 4,9. S ha nem változik a választásról választásra igazolódó trend, hogy egyre kevesebb erdélyi magyar él szavazati jogával, akkor nem kell nagy matematikusnak lenni ahhoz, hogy kiszámítsuk a jövőt. Huszonöt éven át lehetett abban reménykedni, hogy valahogy mégiscsak összejön az 5 százalék, ennyi etnikai öntudat, ennyi veszélyérzet még van a hat és fél százaléknyi erdélyi magyarságban. Ma már erre nem lehet támaszkodni, ez ma már nem elég. Nemcsak a világ változott, hanem mi szavazók is, és nemcsak a szavazók bizonytalanodtak el, hanem maga az RMDSZ is.

Az is kezdettől nyilvánvaló volt, hogy hosszú távon minden eredményével önmaga alatt vágja a fát az RMDSZ, s ha ennek nem találja meg az ellenszerét, akkor mondanám, hogy érdemei elismerése mellett, de jelen esetben inkább érdemei el nem ismerése mellett fogja eltemetni a történelem.

Egy olyan etnikai alapon szerveződött párt, amely a kisebbségi jogok biztosítását tűzte ki alapvető céljaként, előbb-utóbb cél nélkül marad, ha sikeres. Valahogy így járt az RMDSZ is. Bár sokan vitatják és lekicsinylik huszonöt éves teljesítményét, megteremtette azokat a jogi kereteket, amelyek a kisebbségi közösség megmaradásához és fejlődéséhez elengedhetetlenül szükségesek. De, amint Markó Béla mondta nekem tavaly egy interjúban, katonaemlékekkel nem lehet szórakoztatni a fiatalokat, mi is untuk egy idő után saját apáink, nagyapáink emlékeit, utódainknak sem jelent többet már, ha egykori jogfosztottságunkat ecseteljük, s ahhoz mérjük a jelent.

Az új nemzedék, amely már beleszületett, vagy legalábbis az új korszakban vált felnőtté, nem ismeri a teljesen üres poharat, csak azt, amely félig van tele, és egyértelműen, talán jogosan is, csak az a bizonyos üres fele érdekli, a hiány – mert ami adott, azt természetesnek, magától adódónak veszi.

Azok számára, akik még tudatosan élték a diktatúra éveit is, nagyon fontosak ezek a viszonyítási pontok, de a fiatal nemzedék sem térben, sem időben nem így viszonyít. Mi – a királyi többes annak köszönhető, hogy az RMDSZ vezetésének, politikusainak túlnyomó többsége abba a korosztályba tartozik, amelynek még vannak „katonaemlékei” – Kolozsvárt, Vásárhelyt, Váradot stb Budapesthez viszonyítottuk, de gyerekeink már Párizshoz, Berlinhez Londonhoz mérik az otthont. Visszafelé nem tekintenek, mert nincs miért ezt tenniük, s ha nem tetszik, amit jövőként körvonalazódni látnak, emelik kalapjukat és máris mennek valamely londoni bisztróba mosogatni. És biztos nem mennek szavazni…

Az az érzelmi töltet veszett ki a romániai magyar választók nem kis részéből, amely hosszú időn át biztosította a parlamenti létet. Az azonosulás szűnt meg, márpedig enélkül nem lehet fenntartani egy etnikai pártot olyan körülmények között, amikor kisebb-nagyobb problémák ugyan még vannak, de alapvetően nem elnyomott a közösség.

Emlékszem hogy az 1996-os illetve 2000-es választási kampányban a felmérések azt mutatták, hogy a mozgósítás szempontjából két legfontosabb eszköz a helyi média, a megyei lapok, illetve a templomok és papok. Azt hiszem, az RMDSZ kommunikációs stratégiájában azóta sem lépett ezen túl, maximálisan a magyar közszolgálati médiában való szereplésre törekedett, amelynek nagyjából ugyanaz a réteg a nézője, mint amely templomba jár, és helyi lapot olvas.

Ha eddig nem lett volna egyértelmű, hogy nagyon sürgős kommunikációs stratégiaváltásra van szükség, akkor a tavalyi államfőválasztás ezt napnál fényesebben bizonyította. Az arab tavasz, a Jobbik magyarországi előretörése (és még sorolhatnánk a nemzetközi példákat) mind-mind azt bizonyítja, hogy az internet, a közösségi média az egyetlen olyan fórum, amely eléri az ifjúságot, amely képes ma eldönteni választásokat, megdönteni rezsimeket. Aki ezzel nem él, az előbb utóbb nem is fog élni.

De Johannis Facebook-győzelme mást is bizonyított, és az nem hízelgő az RMDSZ számára, mégis reménykeltő. Bebizonyította: nem igaz, hogy nem lehet megmozgatni az erdélyi magyarságot, nem igaz, hogy mindenféle érzelmi töltet kihalt ebből a közösségből. Csak meg kell találni hozzá a kulcsot. Ami viszont nem egyszerű, mert az már biztos, hogy székely zászlóval és székely autonómiával nem lehet a Partiumot és Belső-Erdélyt fellelkesíteni, mint ahogy a nyelvi jogok biztosításával sem lehet a székelyt az urnákhoz csalogatni.

Kelemen Hunornak másfél éve lesz a csodát végrehajtani. Én szurkolok neki.