A magyarországi románok veszélyeztetett kulturális identitásáért aggódik Bogdan Aurescu külügyminiszter. Szerintem jogosan. Legalábbis részben. És jogosan aggódhat bármely más európai ország külügyminisztere az úgynevezett anyaország határain kívül rekedt, létszámában megállíthatatlanul apadó kisebbségi nemzettársaiért. Aggódhat, mert az Európai Unió ingerküszöbét nem éri el ez a kérdés, mindaddig, amíg képletesen szólva, nem folyik vér, nem gyullad be a gyutacs a puskaporos hordó tetején.

Természetesen a magyar külügyminiszter és diplomácia is (ha lenne ilyen, ha nem csináltak volna külkereskedőket a diplomatákból) aggódhatna. De a fő külügyér ilyen apróságokkal nem foglalkozik, leköti a keleti, déli meg mindenféle nyitás és a számtalan nagy, állítólag körvonalazódó biznisz lehetőség. Pedig tényleg aggódhatna Szíjjártó Péter is, mert bár egyelőre nem ugyanolyan mértékben, mint a magyarországi románság, de hosszú távon a határon túli magyar kisebbség nemzeti, kulturális identitása is veszélyeztetett főleg Szerbiában, Ukrajnában, majd szép lassan Felvidéken és Erdélyben is.

Aki közelebbről ismeri a magyarországi románok helyzetét – és más nemzeti-etnikai kisebbségekét is –, pontosan tudja, hogy Aurescunak igaza van. Jogos az aggodalma, hiszen bármely ennyire alacsony létszámú kisebbség léte veszélyeztetett egy nemzetállamban. Sőt, az ennél jóval nagyobb létszámúaké is, mert csak idő kérdése, hogy mikor olvad be teljesen, tűnik el nyomtalanul egy néhány tízezres vagy egy néhány százezres közösség. Mert, hogy el fog tűnni, az biztos, hacsak nem térnek észhez a tisztelt államférfiak és asszonyok, ha nem ébred rá az európai politikusi réteg, hogy nem tudja megvédeni saját felmorzsolódó határon túli nemzettársait mindaddig, míg abban az országban, amelyben élnek, a nemzetállami logika uralkodik. Valamilyen szinten tudják ugyan, az viszont még nem tudatosodott bennük, hogy kölcsönösség nélkül ez nem fog menni, olyan nincs, hogy én maradok nemzetállam, te pedig légy multikulti.

Épp a magyarországi románok helyzetét megismerve döbbentem rá arra, hogy a rendszerváltás utáni álmaink az egységes Európáról, amely kisebbségi gondjainkat is orvosolja majd, nem is volt annyira alaptalan. A felszabdalt, határokkal elválasztott közösségek ugyanis elkerülhetetlenül felmorzsolódnak, egyetlen esélyük a túlélésre a tényleges európai egység, amelynek keretében a világ legtermészetesebb dolga lenne a határmenti oktatás, kultúra összehangolása, a nemzetiségi kérdés kiemelése a tagállami hatáskörből.

Kis létszámú nemzeti közösségeknek számára ugyanis a legmagasabb szintű állami jóindulat mellett sem tartható fenn minden szinten az anyanyelvű oktatás. Egyszerűen nincs elég gyermek ehhez. Még a középiskolai oktatás is csak kínkeservvel oldható meg, mert amint ezt a saját erdélyi tapasztalatunkból tudjuk, ha egyetemen nem tanulhat anyanyelvén a gyerek, sok szülő hajlamos a versenyhátrány kivédése miatt eleve többségi iskolába adni gyermekét.

Nincs ez másképp a magyarországi románoknál sem. Aurescu, akit különben a rendszerváltás utáni egyik legjobb, ha nem a legjobb román külügyminiszternek tartok korábbi külügyi karrierje alapján – a másik Adrian Severin volt –, csak abban téved, hogy bár finoman és nagyon diplomatikusan, de mégis azt sugallja, hogy ebben sáros a magyar kormányzat.

Nem mintha kisebbségbarát lenne a jelenkori magyar politika és bármely kormányzat vagy lakosság, mert egyáltalán nem az, de a magyarországi nemzeti kisebbségek asszimilációja már olyan szintű, amit nem igazán lehet megfékezni. Hogy egy nagyon beszédes példával éljek, a magyarországi románok jó része egy magyar-román focimeccs esetén a magyaroknak szurkol. Ez talán a vég, ami nyilván sérti Bukarestet, s ismét mondom, hogy jogosan, de felveti azt is, amit ugyancsak már mondtam: eközben Bukarest nyilván elvárja, hogy a romániai magyarok hasonlóképpen szurkoljanak.

A rendszerváltás utáni román diplomácia ott is téved, úgy tűnik, s részben Aurescu is, hogy mindenáron párhuzamot akar vonni a magyarországi román és a romániai magyar közösség esetében alkalmazott kisebbségpolitika között. Pedig nem lehet, nem is szabad a körtét az almához, egy másfél – 1,3 milliós kisebbség helyzetét egy húszezreséhez hasonlítani. De ott is téved Bukarest, és épp emiatt az erőltetett párhuzam miatt, hogy nem gondoskodó anyaországként viszonyul a magyarországi román kisebbség egészéhez, hanem alig burkoltan állást foglal a két táborra szakadt közösség egyik csoportja mellett.

Téved akkor is, amikor nem értékeli azt, hogy ilyen körülmények között (amikor a lakosság 0,1 százalékát adják) még egyáltalán ismerik és hellyel-közzel használják is anyanyelvüket, hanem azon szörnyülködik, hogy nem eléggé magas szinten. (Első reakcióm nekem is ez volt, de valójában csak kalapot tudok emelni minden olyan magyarországi román előtt, aki még beszéli Eminescu nyelvét. Csak el kell menni a dél-erdélyi vagy más erdélyi szórványba, a tényleges végekre, s megnézni, hogy ott milyen szinten beszéli az ifjúság a magyart, holott ők egy közel másfél milliós közösség tagjai – elméletileg. Mert gyakorlatban, szűkebb környezetükben semmivel sem jobb a helyzetük, mint a békéscsabai románoknak.)

Aurescu ma Budapesten tárgyal. Azt hangsúlyozta, hogy félre kellene tenni a román-magyar viszony emocionális megközelítését, pragmatikus, stabil és hatékony államközi kapcsolatra van szükség. Ő már korábban, államtitkárként, a kisebbségi vegyesbizottság társelnökeként bizonyította, hogy képes erre. Azt is bizonyította, hogy számára fontos a román-magyar viszony, ezt a mai találkozót is gyakorlatilag ő verte át, több hónapos huzavona után. Talán sikerül valamit a közös kormányülések kapcsán is elérnie, mert pillanatnyilag ennél hatékonyabb eszköz nem áll rendelkezésre a kisebbségi kérdés érzelemmentes és hatékony kezelésére. És ha valóban aggódik a magyarországi románokért akkor talán sikerül megváltoztatnia a román kormány álláspontját a Minority Safe Pack ügyében is, amely nem a romániai magyar, hanem Európa minden nemzeti kisebbségének érdekit tartja szem előtt.