Megértük ezt is, akik megértük: huszonötéves a MÚRE. Az újságíró szakma átalakulásával, mondhatni felszívódásával előbb-utóbb bizonyára történelemmé válik ő is. De még eleven, és érdemes nem csak az alapítására emlékezni, de kultiválni is. Mivel a holnap kezdődő csíkszeredai kétnapos emlékülésen nem tudok jelen lenni, Rácz Évával, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete elnökével abban állapodtunk meg, hogy „üzenetet” küldök. Íme, a még szélesebb köz elé bocsátom.

„Kedves Éva!

Örülök, hogy sikerült megszerveznetek az emlékülést, és már azért is sajnálom, hogy nem lehetek ott, mert pályám egyik fontos mozzanata, MÚRE-elnökké választásom 1997 márciusában Csíkszeredához köt.

Bevallom, múlt heti beszélgetésünk után (köszönöm, hogy hívtál) lepergett előttem a huszonöt évvel ezelőtti alapítás és az első évtized jó néhány más mozzanata is. De legfőképpen a megfoghatatlan, ma már szinte elképzelhetetlen hangulat és lelkes tenniakarás, amely akkor minket ösztönzött. A remény, hogy szakmánk, az újságírás béklyóitól szabadulva visszanyeri becsületét, korszerűvé válhat, demokratikus hatalommá, s hogy éppen mi tehetjük azzá. Szép volt, tán igaz se volt – ha a fogalmat nem devalválták volna annyira az utóbbi időben, azt mondanám, ez volt a mi forradalmunk, lelkünkben legalábbis.

Nem tudom, milyennek kellene lennie ennek a levélnek. Tanácsokat sem fogok adni, tapasztalatokat felajánlani – teljesen másak a körülmények, az emberek, negyed évszázad alatt nagyot változott a világ. Azt is elhatároztam, hogy nem fogok neveket említeni, de ezt azonnal meg is szegem. Ebből az alkalomból elsősorban alapító elnökünk, Hecser Zoltán előtt illik tisztelegnünk – az ő biztos ismeretei, ügybuzgalma, józan esze, gyakorlatiassága nélkül, pusztán lelkesedésből nem sokra mentünk volna. És ebből az alkalomból kell megemlékeznünk barátunkról, az okos, művelt, szeretetreméltó Csép Sándor MÚRE-elnökről. Büszke vagyok, hogy – javaslatomra is – ő lett az utódom az elnöki székben, miután egyetlen mandátumot vállaltam. És persze büszke vagyok, elnöktársaimmal egyetemben, az örökös MÚRE-tagságra, mint mindenre, ami tiszteletbeli.

Annak, hogy elnökeink munkáját, eredményeit összehasonlítgassuk, nem vagyok híve. Tette a dolgát mindegyikünk, ahogyan belénk nevelődött életünk során. Már azért sem lenne indokolt az ilyesmi, mert egyesületünket voltaképpen mindvégig egy laza, de fegyelmezett és értékorientált „kupaktanács” vezette, nevezzük így az igazgatótanácsot, és akkor az elnök egyszerűen a kupak volt. És egyik megválasztott kupak sem erőltette, hogy ő maga több legyen, mint unus inter pares, még ha hivatalosan primus inter pares volt is, akinek azonban legfeljebb a felelőssége volt nagyobb, mint a többi tagé. A magam szerepéről azonban, bevallom, egy korábbi megjegyzésed kapcsán elméláztam egy kicsit.

Azt találtad mondani, hogy egyesek szerint a legjobb elnök voltam – ettől persze bennem azonnal megszólalt a vészcsengő... –, és hozzá is tetted: azért, mert (szintén egyesek szerint) akkor lehetett a legjobbakat kajálni a MÚRE összejövetelein. Most már mit szólhatnék? Elsősorban azt, hogy az sem az én érdemem volt, hanem az ügyvezető elnöké, akivel remekül együtt tudtunk dolgozni; de ugyancsak elsősorban azt, hogy jókat kajálni nagyon is fontos, emelkedettebben szólva: a kulturált étkezés, az érzékek és az intellektus együttes kényeztetése erősítheti az összetartozás szellemét.

Igen, ezzel vagyok leginkább elégedett futó kupakos működésemből: jó volt a hangulat a szervezetben. Egyre több színvonalas szakmai összejövetelt szerveztünk magyarországi szaktekintélyek, barátaink részvételével (őrzöm a zöld színű, elegáns műsorfüzeteket); pályázatokat hirdettünk több műfaj-kategóriában; ápoltuk a kapcsolatot a román szakmai szövetségekkel, ugyanakkor aktívan tiltakoztunk a nacionalista megnyilvánulások ellen. Ebbe a közösségiségbe sorolom azt is, hogy az én időmben kötöttünk együttműködési megállapodást a MÚOSZ-szal, aminek a tartalmában sokoldalú, bár irányában egyoldalú (kölcsönösnek aligha nevezhető) támogatáson kívül eredménye volt az is, hogy azóta erdélyi újságírók/szerkesztők is rendszeresen megkapják a legnagyobb magyar szakmai elismerést, az Aranytollat; a magunk részéről Pro Amicitia díjat alapítottunk kisebbségi törekvéseinket támogató román sajtós kollégáknak.

Érdemes megtekinteni mindkét díj kitüntetettjeinek listáját! És miért ne: saját kitüntetettjeink, MÚRE-díjasaink terjedelmes összefoglaló listáját is! Erre a természetes kérdés persze az, hogy hol lehet megnézni ezeket a listákat. Nos, elnök asszony sürgősen tegyetek fel a Wikipédiára egy rendes szöveget az egyesületünkről, és addig is vétessétek le a mostanit, mert annál, ami ott a MÚRE címszó alatt jelenleg olvasható, a semmi is több. Lám, mégis adtam egy tanácsot!

Kellemes és tartalmas együttlétet kívánok nektek, köszöntöm a meghívottakat és az előadókat, a támogatók képviselőit, valamennyi jelen lévő tagunkat. Sok sikert a MÚRE megalapításának 25. évfordulóján – és tovább. Jó hangulatot és jó étvágyat!”