Arcképek a köröm hátán – ez az a cím, mely másnak is, nekem is beugrott, amikor Portrévázlatok című sorozatomat elkezdtem a Facebookon, és beugrik most, miközben a KVARCot (Kis Világirodalmi ARCképcsarnokot) írom.

Érdekes ez a hasonlóság. Az Arcképeket Bálint Tibor írta, a Kenyér és gyertyaláng című kötetben jelentek meg (Kvár, Dacia 1975), és valamilyen kifürkészhetetlen okból nem olvashatók a szerző adatbankjában (balinttibor.transindex.ro), holott zseniális kis portrék, melyek egy-egy mozzanattal, történetszilánkkal jellemzik Krúdyt, Dantét, Shakespeare-t, Tolsztojt és másokat.

„Most olvasom Bálint Tibort, és a te írásaid az övéire emlékeztetnek”, mondta nekem egy barátom a Jókai utcában, Kolozsváron. Arra a rovatra gondolt, melyet Sugárzóna címmel írok évek óta a Szabadságba, -ban, -nak. Ebben kis személyes történeteket és töprengéseket osztok meg az olvasókkal, a legbensőségesebbeket természetesen átírva vagy csak sejtetve.

Az ember mestert választ, ahogy barátot – nem is tudja, hogy választja, a tudatosságot mégsem lehet teljesen kizárni. A Zokogó majom egyik reszóló élményem volt: egész életemre szólt, gyakran újraolvasom, és Hektor és Böske azok közé tartoznak, akikkel szívesen elbeszélgetnék, bár közben (főleg Hektor esetében) nagyon vigyáznék, hogy mit is árulok el magamról.

Valamikor a kilencvenes évek elején-közepén aztán személyesen is megismertem az írót. Édesapám hozta haza az egyik kocsmából, és nálunk is elborozgatott. Harsányan, színesen mesélt, alacsony, tömpe ujjú emberke volt („hogy lehetett azokkal az ujjakkal megírni?!”, kiáltott fel állítólag Mózes Attila a Zokogó majom és Bálint Tibor kapcsán), és meglepett, hogy mennyire művelt. Freud, Nicolaus Olahus, és a puliszka főzésének és dróttal való elvágásának módozatai. Mint Szerb Antalnál (akinek az eleganciájánál azért az övé sajátosabb volt), nála is az nyűgözött le, mennyire nem választja el, mennyire nem választódik el benne az irodalom az élettől, mennyire átjárják, színezik egymást.

Ezért írt ő „a köröm hátán”: nem volt nem is annyira kitartása, mint megmaradása a puszta irodalom mellett. Egy tanulmány írása közben nagyon el kell dönteni, hogy márpedig a puliszkával nem törődünk. Ezt azonban nem tudta eldönteni – ezért maradt a személyes metszeteknél, melyek mintha villámfénynél mutatnának meg egy arcot.