Nagyon örülök, hogy Facebook-bejegyzésem, a múlt pénteki szilágysomlyói találkozó címe írásra késztetett. Nem hiszem, hogy azt mondtam volna, amit te mondasz, hogy mondtam – inkább úgy érzem, mindenben egyetértünk: „Az irodalom, és általában a művészet elvileg valóban mindenkié lehetne, de sosem lesz mindenkié.”; „…az irodalom számos nyugtalanító kérdést szegez nekünk, elbizonytalanít és kibillent, szinte felpofoz, és csak felvillantja a lehetséges válaszokat”.

Hidd el, én is így gondolom. Különbség inkább az árnyalatokban van. Mindenkié a jog? Ugyan már. De azért küzdeni, hogy a mindenkié lehessen, olyan feladat, amely izgat, és amelyért teszek is a magam eszközeivel. Nem lehet mindenkié az irodalom, nem. Tizennégy éves tanári tapasztalatom azonban megtanított rá, hogy olykor meglepően valakié lesz, méghozzá olyan valakié, akiből „soha nem néztem volna ki”. Mert talán nem olvasta Dosztojevszkijt, de az egyszer idézett Pilinszkyt beveszi a dolgozatába; mert a Moby Dick végén levő kétségbeesett kiáltást: „Ó, Flask, egy szem piros cseresznyét, mielőtt meghalunk!” szesszió előtt kiteszi a messengerére, annyira megragadta.

Itt érkezünk el az irodalom meghatározásának különbségeihez. „Remekül szórakoztam, a Tíz kicsi néger vagy a Piszkos Fred mindmáig nagy kedvencem, de az a bizsergés, amit A pestis után éreztem, az a plusz csak nem akart eljönni.” – írod. Nos, nekem Rejtő az egyik kedvencem, Simenon a másik, Baricco a harmadik, és Spiró a negyedik. Valamikor én is meg voltam győződve, hogy az irodalom a melankólia és a világ nagy kérdései, de honnan tudjuk, melyek azok, és Jerome K. Jerome miért inkább, mint Rejtő? Mellesleg Agota Kristofot, aki a te nagy kedvenced, nem tudtam elolvasni. Akkor ő nem irodalom, vagy én vagyok kívül valamin?

Azt hiszem, nem jó, hogy mi döntsük el ezt – ennyit akartam mondani csupán. Vagy ha igen, inkább így, beszélgetések által, mint eleve, „otthonról jőve” a rögeszméinkkel. Bár persze én is szerelmes vagyok a rögeszméimbe.

Barátsággal üdvözöl:

Péter