„Én ahhoz a nemzedékhez tartozom, melynek tagjai olvasnak ott, ahová a király is gyalog jár.” Ez a mondat egy előadáson csúszott ki belőlem, és azóta töprengek rajta, mint Andrei Pippidi román történésznek a papírvágó késről szóló jegyzetén. Az egy tárgy iránti nosztalgiát fogalmazott meg, az én állításom egy hely szelleme irántit.

Banalitásnak tűnik, de egyáltalán nem az. Egy mai okostelefon könnyen kezelhető, és rákapcsolódhat a netre – nagyon ki kell menni a világból, hogy ne legyen wifi, és az ember ne nézhesse meg a leveleit. Miközben üldögélünk, nem a világ során törjük a fejünket, nem is Romain Gary vagy Baricco könyveit lapozgatjuk, hanem klikkelgetünk és klikkelgetünk és klikkelgetünk fáradhatatlanul.

Megváltozik (és már meg is változott), hogy mit gondolunk a kultúráról, mert megváltozott a kikapcsolódás fogalma. Az ok nagyon egyszerű: nem lehet kikapcsolódni. Én még ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyik nem nettel és neten nőtt fel, a lyányom azonban már ahhoz, amelyik el sem tudja képzelni, milyen lehetett net nélkül felnőni.

Ha elmegyek a színházba vagy az operába (és koncerteken vagy bárhol másutt nyilván hasonló a helyzet), ugyanezt tapasztalom. Mindig megcsörren egy mobil, mindig látok egy fiatal embert, amint éppen a telefonját matatja. Nem tudja átadni magát az élménynek, nem tud teljesen ott lenni. Mindig két helyen van legalább, szellemileg mindenképpen.

Egyetemi szemináriumaimon ismét csak ez megy. A diákok nem mobiloznak folyamatosan, de nem is csinálnak ügyet abból, ha esemest kell írniuk éppen. Erről a kellről nagyon nehéz lenne elmagyarázni nekik, hogy egyáltalán nem annyira muszáj.

Évszázadokig azon alapult a kultúra, hogy időt kell szánni arra, amivel foglalkozunk. Feltesszük a lemezt, és egy órán keresztül csendben vagyunk. Órákig ott vagyunk egy könyvben, hogy mire felnézünk belőle, már magunk sem tudjuk, mi a valóság: Macondo vagy Kolozsvár, Dosztojevszkij homályos Szentpétervára vagy Marosvásárhely, Brobdingnag vagy Zilah. A maiak viszont folyamatosan felnéznek, klikkelgetnek a linkek között: nem is világ már, amelyik nincs sokan.

Az érdekes az, hogy továbbra is több regényt vásárolnak, mint novelláskötetet, ami mégiscsak arról árulkodik, hogy a mai nemzedék is jobban szeret egy olyan világot, melyet hosszan belakhat, mint egy olyat, amelyik rövid ideig működik csupán. A többnyire egy-másfél órás stúdióelőadásoknak nagy a keletje, de senki nem ülne be tíz percre a színházba. És Zsobok, az a kis kalotaszegi falu, ahol csak ilyen-olyan dombokon jön be a térerő, sok kolozsvári menedéke lett.

Az emberek rohannak, de belefáradnak; sok ember között élnek, de szeretik ritkítani a láthatárt; folyamatosan klikkelgetnek, aztán hirtelen azt mondják, elég. A paradigma megváltozott, a kultúra szintén, az ember vágya azonban még mindig az, hogy üldögéljen a tengerparton, és ne csak youtube-on lássa a hullámzást.