Mi kell ahhoz, hogy egy nép szenvedése, jogfosztottsága elérje a nemzetközi közösség ingerküszöbét? Nem először jutott eszembe ez a kérdés, de a múlt hét óta, amióta Törökország belépett úgymond az Iszlám Állam (IS) elleni háborúba, egyre inkább foglalkoztat. Az eszembe ötlő válaszokat pedig következetesen elhessegetem magamtól, mert ha az a válasz, ami adódik, akkor kegyetlenül cinikus világban élünk.

Egy röpke pillanatig talán még lehetett hinni, hogy fordulat következhet be a már-már nevetségessé váló terrorizmus elleni háborúban (a világ legfejlettebb haditechnikáját felvonultató amerikai vezetésű katonai szövetség hónapok óta nem bír el néhány tízezer terroristával!), de nagyon gyorsan jött a hideg zuhany. Nincsenek csodák – Ankarát és keménykezű szultánját még mindig kevésbé zavarja az IS rémuralma, lefejezései, tömeges kivégzései, népirtása, mint az, hogy a kurdok fegyverhez jutottak. Igaz, kívülállóként is megfordult a fejemben, és nyilván sokunknak, beleértve a döntéshozókat is, hogy mi van akkor, ha a nemzetközi támogatással felfegyverzett kurdok netalán a háború végén mégsem tennék le a fegyvert, hanem Kurdisztánért forgatnák tovább? Személy szerint azt mondanám, igazuk van, de ez talán nem ennyire egyszerű.

Végül is van egy nép és van egy ország is, mégha csak virtuálisan is, jogilag be nem határoltan, három ország között feldaraboltan, de tagadhatatlanul. Kurdisztán és a kurdok léteznek, annak ellenére, hogy a történelem mindent megtett azért, hogy ne így legyen. (Szaddám Huszein például vegyi fegyverrel próbálta eltörölni őket a föld felszínéről – és a nemzetközi közösség akkor sem tett semmit érdekükben, nem ekkor és nem ezért vonultak be Irakba és döntötték meg Szaddám uralmát.) Ők a világ legnagyobb állam nélküli nemzete, több mint huszonkét millióan élnek e jól behatárolható területen, nemzeti identitásuk élesebb és történelmileg erősebb, mint a körülöttük élő arab országok lakóié, mégsem mozdulnak értük sem a nagyhatalmak, sem a nemzetközi jogvédő meg mindenféle emberi jogi szervezetek, mint ahogy teszik azt például a palesztinokért.

A miérteket hosszan lehetne sorolni, de egy idő után mindenképpen nincs válasz. A nemzetközi döntéshozók nyilván azért is hallgatnak, mert nem kis felelősségük van abban, hogy ez így alakult. Amikor a 20. században vonalzóval elkezdték megrajzolgatni a közel-keleti határokat az egykori gyarmatosítók – britek, franciák – magasról tettek a mélyszegénységben élő, arisztokráciát és kalifákat, sejkeket, emíreket, vagyis lobbyerővel rendelkező réteget felmutatni nem tudó, de nemzeti identitással rendelkező kurdokra, s a különböző arab uralkodó családok befolyási területe mentén alakították ki az új országokat és nemzeteket.

De nemcsak a távoli múlt, hanem egy nagyon praktikus szempont is közrejátszik ebben az érdektelenségben – a határok megváltoztathatatlanságának diplomáciai szentsége. Tény, hogy tele van a világ igazságtalan határokkal, de ha megindulna a ki-ki ízlése szerinti korrekció, az a biztos katasztrófát, a világháborút hozná elkerülhetetlenül. Ez részben felmenti a politikát, de csak részben, és egyáltalán nem mentesíti az emberjogi aktivistákat, jogvédő szervezeteket. Merthogy lehet kivételt tenni – hogy legalább meg lehet próbálni orvosolni történelmi bűnöket, azt a zsidó állam létrehozása is bizonyítja. S hogy a nemzetközi jogvédők hangja messzire elér, mi sem igazolja beszédesebben, mint a palesztin államiság sokáig altatott kérdésének visszakerülése a politikába.

A kurdok esetében azonban: néma csönd. Az Iszlám Állam elleni háború elején még lehetett reménykedni abban, hogy az ember- és véráldozat, amit a kurd pesmergák hoznak a kalifa fekete serege ellen, az a helytállás, amit ők tanúsítanak, miközben az amerikai pénzből felszerelt és kiképzett iraki hadsereg többször megfutamodik, mint ahányszor támad, talán elég lesz ahhoz, hogy az ő szavuk is eljusson a nagy nyugati kancelláriákig. De nem, pedig eddig az ő győzelmeiken kívül nem sok eredményt tud felmutatni a koalíció.

Egyetlen tiltakozást sem láttam azért, hogy a Suruc elleni, az Iszlám Állam terroristája által elkövetett öngyilkos merényletet a kurdok elleni leszámolásra használja fel a török vezetés. Miközben hivatalosan az Iszlám Állam lép fel, leginkább a Kurd Munkáspárt (PKK) állásait bombázza Irakban, Szíriában, Törökországban egyaránt. És a pesmergákét, az Irakban harcoló YPG-nek (a törökországi PKK iraki testvérpártja) már nem csak a dzsihádistákkal, hanem a török légierővel is számolnia kell.

Ankara közben azt hangoztatja, hogy a terrorizmus ellen lép fel, de még mindig inkább Öcalan pártját tartja fő veszélynek, kevésbé a kalifátust és a kalifa fekete seregét, az Iszlám Államot. Miközben az egész világ az Iszlám Államtól retteg és ellene küzd, a török kormány terrorizmus elleni harca jegyében közel 1200 kurdot és alig 137 dzsihádistát tartóztatott le néhány nap alatt, azt követően hogy hónapokon keresztül szemet hunyt az IS ténykedése fölött, sőt hallgatólagosan segítséget is nyújtott neki.

A NATO szolidáris Törökországgal a terrorizmus elleni harcban, de nem kéri, hogy ne értelmezze legalábbis sajátosan azt. Washington az incirliki légibázis használatáért múlt héten megígérte a török kérés teljesítését, ami eldönteni látszik Kurdisztán sorsát. Annak fejében, hogy erről a török bázisról hajtsanak végre légicsapásokat az amerikai vezetésű koalíciós erők az Iszlám Állam állásai ellen, az amerikaiak biztonsági zónát hoznak létre a török határ közelében szír területen, amelyet megtisztítanak az IS harcosaitól. De máris nem tetszik ez sem Ankarának, mert az amerikaiak közben elkotyogták, hogy innen hatékonyabban támogathatják a szíriai kurdok, az ottani YPG harcát az IS ellen.

Nem, az iraki kurdok támogatása ellen már semmit sem tehet Ankara, de a szíriaiak felfegyverzését még megakadályozhatja. És vélhetően meg is teszi. A biztonsági zóna pedig, ha a terrort nem is tudja majd megállítani, arra biztosan elég lesz, hogy az amúgy szervesen összetartozó, de más államok határai által felszabdalt kurd területek egy államba egyesítését megakadályozza.

Mi kell ahhoz, hogy a történelem egyszer ne a lúzer szerepét ossza ki erre a népre?

(Fotó: nol.hu)