facebook cover


Papp Sándor Zsigmond: Táltosok és szabadkőművesek


Array ( [0] => PappSandorZsigmond.png [foto] => PappSandorZsigmond.png )
-A A+

Már rég nem lépi át az ingerküszöbömet, hogy mennyi pénzt költhet el magára és a saját szája íze szerint felfogott kultúrára a Magyar Művészeti Akadémia. Arra talán már felkapnám a fejem, ha az ő soraikból állítanák ki a mindenkori válogatottat, így a stadionokra szánt összeget is ők kapnák. A végeredmény ugyanis nem változna, ugyanúgy nem jutnánk ki a vébére (bár most némi esély is csillog a barlang mélyén), ám így legalább nem Dzsudzsák kétes cseleire szórnánk a pénzt, hanem Fekete György mesteri helyezkedésére és emberfogására.

A Magyar Narancs részletes cikkben foglalkozott az MMA évről évre duzzadó költségvetésével, ám úgy tűnik, a frusztráció mégsem csökken. Nincs az a pénz. Az irodalmárok például monográfiát írattak Temesi Ferenc, Marsall László, Albert Gábor, Kiss Benedek és Kiss Anna akadémikusokról (ezzel az égvilágon semmi baj, Temesiét meg Albert Gáborét kíváncsian forgatnám magam is). Viszont „eseti munkacsoport” tárgyalta „a magyar irodalom külföldi megjelenésében fennálló egyenetlenség feloldásának szükségességét”, hiszen ez a „ probléma évek óta feszíti a magyarországi irodalmi életet”.

De még mennyire feszíti. Sőt tépi, cibálja. Hiszen masszívan él az az összeesküvés-elmélet, hogy Krasznahorkaitól Kertészig nem az érdem, vagyis a művek minősége, hanem a kapcsolati tőke „járta ki” az összes fordítást. Ráadásul ez a baráti kör az igazi magyar irodalom kárára futott be a világon, egymást segítve, elhitetve számos külföldi kiadóval, hogy ők és csak ők képviselik a magyar irodalmat.

Amióta én is meghódítottam a macedón piacot, egy kicsit bepillanthattam a függöny mögé. Tény: jó ügynök nélkül csak a szerencsében bízhat a hazai szerző. Vagy abban, hogy ő maga talál utat valahogy a külföldi megjelenés felé, ahogy tette ezt Jászberényi vagy Dragomán. Ám a jó ügynök sem boldogul szerencse nélkül. Tapasztalt kiadói ember hamarabb ért szót tapasztalt kiadói emberrel, pláne ha együtt söröznek a frankfurti könyvvásáron. De nincs annyi sör a világon, amely valódi sikert garantálna valakinek. Figyelmet, olvasókat, díjakat. Olyasmit, amire az MMA-s tagok annyira vágynak. Csak egy: a minőség. Mert egy-két külföldi kiadást még ki lehet lobbizni, el lehet érni (azt sem mindennel és mindenkivel), de az „egyenetlenség” feloldását nem ez a pár fecske fogja elérni.

Azt, hogy Kertész mellett ott van a világ polcain Esterházy, Nádas, a Man Booker-díjas Krasznahorkai, Spiró vagy a következő generációból Tóth Krisztina, a krimi területéről Kondor Vilmos, a klasszikusokból Márai vagy épp Bánffy, nem a véletlen dönti el. Ahhoz jónak is kell lenni, olyasmiről beszélni, ami a világot is kíváncsivá teszi. Jó mondatokkal kell lenni jó helyen. Olyannal, ami nem köldöknéző, vagy úgy köldöknéző, hogy közben roppant izgalmas is. De az sem igaz, hogy akiknek nem sikerül az áttörés, azok mind rosszak lennének. Hogy a világ nem rajong úgy Bodorért, Kukorellyért vagy Darvasiért (bár őket is rendszeresen fordítják), ahogy mi szeretnénk, nem kapják meg azt a kritikai és olvasói figyelmet, amit megérdemelnének, nem az ő hibájuk. Az már tényleg szerencse kérdése. Vagy épp képtelen átlépni a nyelvi és kulturális gátakat. Hiába jó és pontos a fordítás. Vagy az is lehet, hogy épp az idő nem alkalmas. Igazságtalan, de néha akkor is fordulhat nagyobb figyelem a magyar irodalom felé, amikor az ország így vagy úgy, de bekerül a hírekbe. Nem a jó értelemben.

Ezzel csak azt akarom mondani, hogy az összeesküvés-elméletekkel ellentétben a valóság mindig kiábrándítóan bonyolult. Nem az igazi, táltos magyar irodalmat nyomják el a szabadkőművesek. Ám az valóban nem lenne rossz, ha legalább annyit tudnánk tenni a magyar irodalom fordításának elősegítéséért, amennyit mostanában a románok tesznek. Ösztöndíjakat alapítanánk, fordítóházakat működtetnénk, okos és célzott programokkal csökkentenénk a külföldi kiadók kockázatát, mert bizony mindig kockázat egy külföldi író felépítése. Mert így, kedvező körülmények esetén nem egy lett írót, hanem egy magyart választanának.

És nem is kellene olyan sokat fordítani erre az MMA költségvetéséből. Csak persze el kellene viselni az egyenetlenségeket. Azt, hogy alapvetően ők válogatnak, és nem mi döntjük el, hogy kit szeressenek.

De akkor ki nyalogatná ingyen a hazai sebeket?

Fotó: mno.hu



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik