Papp Sándor Zsigmond: Én és a gyűlölet
A jövő tankönyvei valószínűleg jelentős antropológiai fordulatként mutatják majd be azt a pillanatot, amikor a telefon optikája már nem csak a világra szegeződött, hanem szembefordult a felhasználóval. Beköszöntött a szelfi korszaka.
Én és a táj, én és a barátnőm, én és a családom, én és a kedvesem. Én és én.
A világ már csak annyi, amennyi mellettem betüremkedik a valóságból. Díszlet, háttér, ürügy. Elmosódott folt. Valami, amit ha akarok, tudomásul veszek, ha meg nem, kitörlök. A kíváncsiságom magamra szűkül, az én ezer arcom lesz az egyetlen bejárható és felfogható univerzum. Mindenki más idegen vagy statiszta.
És akkor miért lenne meglepő, ha a szolidaritás képessége egyre jobban kifakul, ha a másikban egyre kevésbé ismerem fel önmagam? Engem őszintén szólva nem zavar, ha valaki a menekültek-rendőrök/kormányzat összecsapásában az utóbbiaknak szurkol. Még azt is meg tudom érteni, ha az ismerősöm nem a szeretet nyelvén közelít a kérdéshez, ha a menekültekben a saját kiszolgáltatottságát gyűlöli. Az viszont elborzaszt, amikor mások halálán gúnyolódnak, amikor örvendeznek efölött, és keveslik az áldozatok számát, amikor képpel, névvel kívánják végső megoldásként a fulladást több száz idegennek. És akkor közelről látom, amit valahogy sosem értettem meg: hogyan lesz tisztes családapákból, macskájukról posztoló nőkből és a Coelho-szeretet elixírjét kereső férfiakból az a massza, amely egy századdal korábban oly sok mindenre képes volt. Közönyös részvevőként végignézni a felfoghatatlant.
Persze most még messze nem tartunk ott, és szerencsére szintén számos az ellenpélda, a segítségnyújtás különféle változata (amely alatt persze szintén hörögnek a tisztes kommentelők). Ugyanakkor mégis látszik, hogy minden nap átlépünk a magunk Rubiconján, minden nappal és gyűlöletmorzsával közelebb kúszik az a végső határ, amikor végképp elfogy a türelem és a szó. Amikor a világ már csak számomra lesz lakható, és ezért a kényelemért, akár ölni is képes leszek majd.
Én és a véres hulla.
És akkor már azon sem lehet nagyon meglepődni, hogy a gyűlölet a legváratlanabb helyeken is felbukkan. Például egy gyerekvers környékén, mert az a maga módszereivel megénekli az amúgy sem túl jó renoméjú pitbull harciasságát. És akkor már szinte természetes, hogy ettől kiakadtak a jámbor pittbulos gazdák, és azonmód igazolva a tételt, halállal és szétmarcangolással fenyegették meg Tóth Krisztinát, hacsak nem hangszereli át dicshimnusszá a versikét. A kutya jámbor és barátságos, de ezek szerint egy kis csonkolásra mindig kapható.
S akkor van még értelme beszélni költészetről és játékosságról? Arról, hogy esztétikailag milyen a vers? Mivel éri el, vagy sem a hatását? Hiszen látható, sokak számára a versnek is csupán egyetlen szerepe lehet: azt a világot tükrözze, aminek én magam állok a középpontjában a jámbor ölebemmel, ami speciel harci kutya, de ez most mellékes. Ha túl sok benne a másfajta valóság, akkor vesszen, pusztuljon el íróstul, mindenestül. A vers is legyen szelfi, a rólam készített pillanatkép, különben mi értelme van?
Én és a kettéharapott költő.
Fotó: Reuters