Néhány évvel ezelőtt az Európai Unió három meghatározó személyisége – Angela Merkel, David Cameron és Nicolas Sarkozy – kórusban nyilatkozatta ki, hogy a multikulturalizmus megbukott. Azaz fel kell adnunk azt a szép álmot, hogy mi keresztények és muszlimok (lásd Angela Merkel megható vallomását Miért vagyok én keresztény?) békésen és szeretettel együtt élhetünk egymással.

Ezek a mondatok engem és (talán nem csak engem) homlokon ütöttek. Hiszen a mi romániai magyar létünk azon a – helyzetünkből fakadóan – kényszerű, de korántsem alaptalan, az RMDSZ politikusai és a romániai magyarok túlnyomó többsége által bátor meggyőződéssel vallott elven alapult, hogy a multikulti lehetséges. És adott formájában nem azért működésképtelen, mert a kisebbségeknek túlságosan sokat nyújt, hanem azért mert túl keveset. Merkel, Cameron és Sarkozy (az utóbbit – magyarosan ejtett becenevén Szarkót – a történelem átmenetileg leparancsolta a pályáról) még azt a keveset is sokallta, amit Európa a kisebbségeknek hajlandó lett volna felkínálni.

Eltelt néhány év és – mit ad Angela Merkel keresztény Istene – egyszerre a muszlimok kívánatossá váltak Európában. A kancellárasszony és környezete persze meglehetősen világossá tette: csakis asszimilánsok gyanánt. Sokat mond a mi píszínk (komputerem magyar helyesírás-ellenőrzője által is gyöngéden akceptált beszédmódjáról), hogy az asszimiláns terminus mint olyan nem is ildomos. Humánusabb integrációt mondani. Azaz jöjjenek a muszlimok, de csak akkor, ha feladják nyelvüket, kulturális identitásukat, sőt – a Pápa Őszentsége humanizmusából ítélve – előbb-utóbb vallásukat is.

A probléma csak az, hogy bár ez a dolog a modernitás utóbbi évszázadai során, hogy zsoltárosan fogalmazzak, csodásan működött, úgy tűnik, s végső fokon ez fogalmazódik meg Európa politikai zseniinek helyzetértékelésében, ma már nem működik.

A kisebbségek Európa-szerte kulturális pluralizmusra, azaz kétnyelvűségre, két- vagy többkultúrájúságra törekednének. Azaz nem hajlandók tovább virágoztatni Európa többségi társadalmait – gyakorlatilag ingyen. Azt igénylik, hogy az európai kultúra és civilizáció életben tartásáért cserébe, ők is részt kérhessenek az égig magasztalt euroatlanti szabadságból. Ők még komolyan veszik azt, ami számunkra, kelet-európaiak számára egyre kérdésesebb, hogy tehát itt, minálunk valóban szabadság lenne.

Angela Merkelnek a jelek szerint fogalma sincs arról, mit jelent föladni az identitást. Pedig ez már számos amerikai és kanadai szociológus és filozófus számára is evidencia. Mert hiába idézném itt és most a Babeş-Bolyai tudományegyetem egykori rektorhelyettesét, Salat Leventét, akit a romániai magyar politikai elit és újságíró-társadalom úgyszólván semmibe vesz.

Robert A. Dahlt, az amerikai szociológust kell idézem (ő sem lett éppen próféta a saját hazájában), aki Forradalom után? Című, magyarul is megjelent esszéjében úgy véli: „Ahol a nyelvi különbségek a hagyományban gyökereznek, például Kanadában, Belgiumban, Svájcban vagy Indiában, és országok tucatjaiban, a nyelvi kisebbségek jogot formálnak saját nyelvük használatára. E jog megtagadása erőszakot szülhet, s gyakran szül is, az elnyomás könnyen polgárháborúhoz vezethet. Végül is a nyelv mélyen beágyazódik egy személyiség belső rétegeibe, azt mondani, hogy az enyéim nyelve alacsonyabb rendű másokénál, annyi, mint azt mondani; az enyéim alacsonyabb rendűek másoknál. Mivel az amerikai partokra érkező emigránsok szegények és kiszolgáltatottak voltak, az angolul beszélő többség rájuk tudott kényszeríteni egyfajta nyelvi homogenizációt. (Ismét tünetértékű, hogy helyesírás-ellenőrzőm a homogenizáció fogalmát sem hajlandó ismerni. – B.B.) Soha nem fogjuk megtudni, hogy önbecsülésüket és gyerekeikét mekkora sérülés érte.” Ma már, ha volna empátiánk hozzá, ismerhetnők. De nem részletezem. Sapienti sat.

A mostanság Európába érkező emigránsok nem szegények, és az európai píszí tragikusan félreértett fogalomrendszeréből fakadóan (az amerikai nem ugyanaz) korántsem annyira kiszolgáltatottak, mint az egykori – ez a szó itt már a mondat hangsúlyos eleme – amerikai bevándorlók. E pillanatban az arab államok középosztálya menekül Európába, mely az európai beszédmód terminusainak valóságos jelentését éppoly jóhiszeműen érti félre, mint ahogyan az integráció kezdeti fázisában mi, határon túli magyarok is félreérettük. Meg voltunk győződve róla, hogy Európa a szabadság paradicsoma (az utóbbi terminus keresztény és muszlim szájtartással is nagyjából ugyanazt jelenti.)

Csakhogy ez a bevándorló réteg, korántsem annyira elnéző és szeld, mint mi voltunk (és helyzetünkből fakadóan jobbára ma is vagyunk). Ők még tényleg hisznek benne, hogy – legalábbis itt minálunk – szabadok. A magyar tranzitállomásokon és azokon kívül is ez volt a fő jelszavuk. S amikor a Keleti pályaudvarról a magyar rendőrség kizárta őket, fura – és a média kamerái által látványosan „nem észlelt” – jelenet következett. Mindannyian imára térdepeltek, s ezután megindult Ausztria felé a gyalogos áradat. S azt is tudjuk, hogy az autópályáról induló első autóbusz utasai, akik már nem bíztak meg – az egyébként schengeni szabályoknak engedelmeskedő – magyar hatóságokban, azzal fenyegették meg a gépkocsivezetőt, hogy ha nem Hegyeshalomra szállítja őket, meg fogják gyilkolni. A fenyegetést egy osztrák újságíró fordította a gépkocsivezető számára is érthető nyelvre.

Ez a játék – bár az atomfizikus Angela Merkel a jelek szerint egy kukkot sem ért belőle – korántsem babra megy.

A történésekből persze Orbán Viktor és kormánya sem ért többet. Nem azt a következtetést vonja le, hogy meg kéne tanulnunk együtt élni a kisebbségekkel, akikre nekünk, magyaroknak is szükségünk van, és a jövőben még nagyobb szükségünk lesz, hanem azt, hogy nem akarunk kisebbségeket. Nem véletlen, hogy Orbán Viktor és Angela Merkel a döntő pillanatokban mégiscsak istenien megértik egymást.