facebook cover


Papp Sándor Zsigmond: A Himalája pláza


Array ( [0] => PappSandorZsigmond.png [foto] => PappSandorZsigmond.png )
-A A+

Nagy hegyhez nagy tettek illenek, mondaná a bennem élő serpa. Aki persze alig jutott háromezer fölé, vagyis leginkább fotelserpa, de ezt most ne feszegessük.

Onnan jut most mindez eszembe, hogy a napokban került a magyar (és nemsokára az erdélyi és román) mozikba az Everest című film, amely egy nem mindennapi tragédiának állít emléket: egyetlen napon nyolc ember is meghalt a hegyen. A két órás mozi nagyon valósághű, jókat lehet dideregni és szédülni még a nézőtéren is, főként ha nagy vásznon és 3D-ben nézi az ember.

Csakhogy van itt valami, ami fölött nehéz napirendre térni. A kisszerűség csapdájának mondanám, vagy egy fokkal megengedőbben: a kisember menetrend szerinti kudarcának. Csakhogy ez ritkán felemelő, inkább az élet lusta és kíméletlen természetéről beszél. Nem tehetek róla, de az elsők, vagyis a valódi felfedezők legtöbbször tragikus sorsa mindig megérint, abban tényleg látom a drámát, az emberi teljesítőképesség küzdelmét az elemekkel, a váratlannal, a legyűrhetetlennel, amely végül mégis megadja magát. Magellán, Amundsen, Kolumbusz. Ők a maguk esetlenségükben, bizonytalanságukban, eltévelyedésükben is hordoznak valamit a hősiességből. Úgy is mondhatnám, hogy az emberiség nevében botladoznak, hogy végül elérjék azt, ami nekünk már természetes.

Az emberiség drámája a háromezredik csúcstámadó esetén már kizárólag személyes drámává szűkül. Saját küzdelemmé a hegy és hódítója között. Vagyis szinte már magánügy. Az Everest viszont akaratlanul is arról beszél, hogy egy idő után hogyan váltják aprópénzre azt a csodát, ami az első birtokbavételben még megvolt. Az első zászló kitűzésében. A profi hegymászók között ugyanis megjelennek a „turisták”, akik ugyan nem akkor látnak először hegyet életükben, ám idegenségük így is nyilvánvaló. A hobbiból mászó postás vagy családapa előre kifeszített köteleken,  kikészített oxigénpalackokkal halad előre. Egyetlen döntés sem az övé, hiszen csak követi az idegenvezetőt. Az a pillanat, amikor a különféle expedíciók egymás sarkát taposva várakoznak a csúcs előtt, már inkább komikus: a Himalája pláza megnyitotta kapuit. És itt a halál már nem tragédia, hanem munkabaleset. Kevéssel több, mintha valaki leesne a mozgólépcsőről.

Persze ettől a mászás még nem lesz gyerekjáték, de a nemes küzdelem valahogy értelmét veszti. Ahogy a puska elé terelt, leszedált oroszlán lelövése sem dicső tett, hanem a személyes mitológia kiépítése. Dicsekvés a barátok előtt. A tragédia akkor következik be, amikor a gördülékeny gépezet kihagy: valaki nem feszíti ki a kötelet, és nem annyi oxigénpalackot hagy a megbeszélt helyen, mint amennyi kell. Amikor a hegy valóban megmutatja erejét, és dacos haraggal lefúj magáról mindenkit. Ami viszont tényleg drámai, amikor a kisember oda nem illő esetlensége azt is a halálba rántja, aki kitaposta előtte az utat.

Az Everest tehát arról szól, amikor már elfogy a csoda, amikor már csak reprodukálni lehet. Az utódok drámája, akik már nem fedezhetnek fel semmit, mert nincs több fehér folt a térképen. Már az űrbe is ki lehet rándulni, fizetség ellenében. Idelent Mallory és Hillary küszködése hatvanezer dollárért átélhető.

Csak a halál, az lesz egészen más. Banális, mert egy kicsit sem visz közelebb az istenekhez. 

Fotó: livescience.com



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik