Mindenki hangosan elutasítja nagypolitikai szinten, a gyakorlatban azonban rögvest megfeledkezik elméleti síkon hangoztatott kifogásairól. Arra a közismert mondásra gondolok, miszerint „Ahol gyalulnak, ott hullik a forgács”.

Nem vagyok (nagyon) idealista, pontosan tudom, hogy a legjobb szándékú ember is tévedhet, hogy háborút megvívni úgynevezett „járulékos veszteségek”, vagyis „forgács” nélkül tulajdonképpen nem lehetséges. De annyira mégis csak idealista vagyok, hogy higgyem, azt legalább meg lehetne akadályozni, hogy az ilyesmire ne tekintsen törvényszerűségként senki, hogy a – tévedésből vagy valamely magasabb rendűnek tartott cél érdekében szándékosan okozott – tragédiák vétkeseit felelősségre vonják. Úgy gondolom, hogy ilyenkor egy bocsánatkérés a kötelező minimum.

A nagyvilágban zajló jelenlegi háborúk is azt bizonyítják, a hulló forgácsot természetesnek tartják, a járulékos veszteségekért jó esetben legfeljebb sajnálkoznak a felelősök. A nemzetközi közösség pedig mintha csak akkor emelné fel szavát, ha a hibát elkövető a többséggel szemben álló oldal szereplője.

Így aztán hiába hangoztatja ma már minden felelős politikus és nemzetközi fórum a menekültáradat kapcsán, hogy a megoldás egyetlen kulcsa a kiváltó okok orvosolása, mindaddig, míg ez az „kezelés” tovább élteti a kettős mércét, a közel-keleti háborúkat kirobbantó és éltető felekezeti, faji, törzsi ellentéteket, addig nem is várható el tartós rendezés. A sérelmek forgácsként gyűlnek, a felhalmozódó gyúlékony anyagra elég egy szikra, egy kis olaj, amit arrafelé igazán nem nélkülöznek, és máris kész az újabb konfliktus.

Megfelelő haderővel meg lehet buktatni egy diktátort, de amíg ennek érdekében olyanokkal szövetkezünk, akik maguk sem jobbak a Deákné vásznánál, amíg csak az egyik oldal gaztettei, tévedései, járulékos veszteségei érik el a döntéshozók ingerküszöbét, addig borítékolhatóan nem alszik ki a háborús parázs, nem szűnik meg ténylegesen a migrációt kiváltó ok.

Vegyük csak sorra a legközelebbi eseményeket. Ma hajnalban a szaúdi vezetésű szunnita arab országok koalíciója lebombázott egy síita násznépet Jemenben. Ez volt a második néhány nap leforgása alatt, legutóbb szeptember 29-én kapott bombázást ajándékba a síita ifjú pár. Akkor százharminc, ma huszonhárom civil vesztette életét.  A szeptember végit határozottan cáfolta Szaúd-Arábia, a mai bombázásról még nem nyilatkozott. A nemzetközi ejnye-bejnye pedig elmaradt, a cáfolatot készpénznek vették, az Amnesty International jogvédő szervezet kivételével nemigen kifogásolja senki a jemeni síitákra következetesen hulló „véletlen” bombákat. A kirajzolódó kép szerint pedig úgy fest, hogy a jemeni síita diktátor rossz fiú, akit a kifogástalan demokrácia, Szaúd-Arábia jogosan próbál megbüntetni.

Az afganisztáni Kunduz város kórházának amerikai lebombázása némileg nagyobb visszhangot kapott, s bár kezdetben Washingtonnak sem igen akaródzott beismerni a hibát, végül megtette, s a Pentagon és Obama elnök egyaránt bocsánatot kért. De ehhez minden valószínűség szerint hozzájárult a kórházat működtető Orvosok Határok Nélkül (MSF) nemzetközi humanitárius szervezet fellépése s az ENSZ emberjogi főbiztosának megszólalása a kérdésben. Mindkét szervezet elsősorban azt kifogásolta, hogy az afganisztáni amerikai parancsnokság első megnyilvánulásában járulékos vesztességként beszélt a huszonkét áldozatot követelő tragédiáról. Azt viszont nem lehet nem észrevenni, hogy a tényleges nemzetközi felháborodás, amely valamely más szereplő esetén szinte borítékolhatóan bekövetkezett volna, ez esetben is elmaradt.

Mint ahogy az sem verte ki a döntéshozói szinten a biztosítékot, amikor a hét elején a törökországi mérsékelt kurdbarát Népi Demokratikus Párt (HDP) nyilvánosságra hozta, hogy török rendőrök elfogták, majd kivégezték a terrorista szervezetnek tartott Kurd Munkáspárt, a PKK ifjúsági szervezetének egyik tagját, holttestét meggyalázták, a nyakánál fogva az autójuk után kötötték, és végighúzták egy délkelet-törökországi város utcáin. Ez az eset a nemzetközi médiában már nagyobb figyelmet kapott és felháborodást váltott ki, de sem Brüsszelben, sem Washingtonban egy nyilvános, diplomatikus feddésre sem volt elegendő. Ahmet Davutoglu török kormányfő ugyan kivizsgálást ígért, de a július óta bemutatott török „terrorellenes fellépés” eseményeit és logikáját látva, nem valószínű, hogy az elkövető török rendőröknek búcsúzniuk kell a mundértól vagy szabadságuktól. És Recep Tayyip Erdogannak sem kell attól tartania, hogy a november elsejére napirendre tűzött előrehozott választás tisztaságát, eredményét bárki is kifogásolni fogja. Mert most épp Erdogan a jó diktátor, hiába löveti halomra a kurdokat az Iszlám Állam terroristái helyett, Ankarát senki sem figyelmezteti, mint Moszkvát, hogy koncentráljon az Iszlám Államra.

Törökországra nyilván szükség van a menekültválság megoldásához, de az ár egyre magasabb – a kurd kisebbség és a török demokrácia egyaránt rámehet.

Veszélyesen halmozódnak a sérelmek, gyűl a forgács ebben a háborúban. Veszélyesen sérül mindaz, amit szentnek és sérthetetlennek hittünk. Ma már vannak jó és rossz, elfogadhatatlan és szalonképes diktátorok, vannak elfogadható és agyonhallgatott járulékos vesztességek.

Mi lesz a következő bocsánatos bűn? Ezt nem tudom, csak azt, hogy így egyre távolodunk a tartós megoldástól.

Fotó: origos.hu