Nemcsak a közel-keleti biztonsági, hanem a világpolitikai erőviszonyokat is átrajzolni látszik az Iszlám Állam.

Valóságos politikai földrengést okozott szeptember végén az orosz haditechnika megjelenése Szíriában, de hogy annak ennyire erős utórezgései lesznek, nem sokan gondolták volna. A Krím elcsatolása és a kelet-ukrajnai konfliktusba való közvetlen beavatkozás miatt nemzetközi karanténba került Putyin talán élete legnagyobb győzelmét élvezheti a napokban.

Oroszország keménykezű, a demokráciával hadilábon álló ura gyakorlatilag „megalázta” Amerikát. Az orosz katonai fellépést kezdetben élesen ellenző hangok egyre halványulnak, a Kremlben sorra adják a kilincset Washington legközelebbi partnerei – Törökország, Izrael és Szaúd-Arábia –, de már Jordánia, Egyiptom is nyíltan Moszkva felé kacsingat, és egyre kevesebben fújják a régi nótát, mármint hogy Aszadnak mennie kell. Visszakozott London és Párizs, Berlin kezdettől közelebb állt az orosz állásponthoz, hajlandónak mutatkozott Aszadot is bevonni a rendezésbe a minden idők legkegyetlenebb terrorcsoportjának likvidálása, a maholnap öt éve folyó vérontás befejezése és nem utolsó sorban a példátlan menekültáradat megfékezése érdekében.

Sőt, ennél is többre volt hajlandó a berlini diplomácia – nélkülözhetetlen tárgyalópartnernek tekintette a kiközösített Putyint, ami a kelet-ukrán rendezésben meg is hozta ha nem is végső megoldást, de legalább az öldöklés befejezését. Most valami ilyesmit vár el a nagyvilág Szíria és a térség kapcsán is az orosz katonai színrelépéstől. Lehet, hogy üres vágyálom, de Washington komolyan vette, hiszen nem sokszor történt meg az utóbbi évtizedekben, hogy ezek a vágyálmok ne az amerikai hadsereghez, haditechnikához kötődtek volna.

Az, hogy ki hány objektumot bombázott porig, úgy gondolom, nem számít. Az amerikai vezetésű katonai koalíció tavaly augusztus óta 2700 bevetést hajtott végre, ami négymilliárd dollárjába került az amerikai költségvetésnek, mégsem tudnak semmilyen kézzel fogható eredményt felmutatni. Sőt! Az iraki stratégiai fontosságú, Bagdadtól alig 110 kilométerre fekvő Ramádi városát idén májusban foglalták el az önjelölt kalifa fekete maszkos dzsihádistái, s Kobanen kívül egyetlen uralmuk alatt lévő nagyvárost sem sikerült felszabadítani.

Merthogy tényleges eredményt csak a kurdok tudnak felmutatni. Ők sohasem futamodtak meg al-Bagdadi fekete seregétől, mint az amerikaiak által kiképzett és felszerelt iraki hadsereg nem egy hadosztálya, házról házra megharcolva szereztek vissza kisebb településeket és Kobanet is. (Ez ugyan nem akadálya annak, hogy a névlegesen az Iszlám Állam és a terrorizmus ellen késlekedve ugyan, de végül hadra lépő Törökország összekeverje a szezont a fazonnal, s a terrorcsoport állásai helyett az autonómiára törekvő kurdokat bombázza. Mindezt a koalíciós társak szeme láttára, és a világ mélységes hallgatása mellett.)

Az állítólagos „mérsékelt szíriai felkelők” 500 millió dollárt felemésztő kiképzési programjánál nagyobb fiaskót talán még nem szenvedett el a washingtoni katonai vezetés, de egyben a rossz helyzetfelmérés, a rossz politikai döntés intő példája is lett. (Ugyebár az Iszlám Állam mellett harcolók zöme az egykoron Amerika és Szaúd-Arábia támogatta „mérsékelt ellenzékből” állt össze, a későbbiekben lasszóval kellett összefogdosni a jelentkezőket, majd a kiképzés után vagy csapot-papot, drága harci technikát hátrahagyva elmenekültek, vagy nemes egyszerűséggel mindenestül átálltak a kalifa oldalára.)

Oroszország megjelenése a fronton nem azért volt rendkívül kellemetlen a washingtoni vezetésnek, mert mindez nyilvánvalóvá vált – ez Putyin nélkül is köztudott volt –, hanem azért, mert az alternatíva megjelenésével ezt egyre többen kezdték hangosan kimondani, és magát Washingtont, a Pentagont is arra kényszeríteni, hogy beismerje kudarcát.

Igen, ezt kétségtelenül elszúrták. A Pentagon kedden gyakorlatilag be is jelentette az új stratégiát, felvetette a szárazföldi beavatkozás lehetőségét, valamint hogy „szüneteltetik” a „mérsékelt lázadók” kiképzésének és felszerelésének programját.

De hogy mennyire Putyin kottája szerint alakulnak a dolgok, azt mi sem jelzi jobban, mint hogy a holnap kezdődő bécsi tárgyalásokra Irán is meghívót kapott, s Szaúd-Arábiának el kellett fogadnia a nagy rivális visszatérését a nemzetközi politikai porondjára. Mint ahogy Washington is rákényszerül arra, hogy már-már egyenlő félként tekintsen a nemrég még – hibásan – alábecsült Moszkvára.

Ha az Egyesült Államok valóra váltja ezt a tervet, és akár valamilyen korlátozott formában, de szárazföldi csapatokat is vezényel a térségbe, ha ezt az oroszok is elfogadják, netalán alkalmazható stratégiának tartják (most egyelőre nyilván csak bírálják, de láttunk még karón sok varjút ebben a válságban), belátható időn belül véget érhet az öt éve dúló háború, megkezdődhet a politikai rendezés a térségben. Ashton Carter amerikai védelmi miniszter, a Pentagon vezetője az Iszlám Állam elleni stratégiai újratervezés felvázolásakor ugyan eléggé hangsúlyozta, hogy az oroszokkal a továbbiakban sem lesz semmiféle katonai együttműködés, de John Kerry és Szergej Lavrov egyre gyakoribb és egyre szívélyesebb találkozói nem ezt sugallják.

A vérontás befejezése nyilván enyhítheti a menekülthullámot, de megszüntetni csak egy hosszú távú rendezés tudja, ami az amerikai – orosz presztízsharc és kakaskodás mellett elképzelhetetlen.

De még közmegegyezéssel, amerikai-orosz, iráni-szaúdi, ne add Isten zsidó-palesztin egymásraborulás mellett sem lesz egyszerű. Ez sem titok, a térségbeli vallási, törzsi, hatalmi ellentétek, amelyeket már nem csak a zsidó-palesztin, hanem a kurd kérdés is terhel, a laikus számára is nyilvánvalóak. Az mégis precedens nélküli, hogy „illetékes személy” nevén nevezze a dolgokat. Márpedig most megtörtént. John Brennan, a CIA igazgatója kedden egy washingtoni konferencián kerek-perec kimondta: a Közel-Kelet egyes részein egyszerűen „lehetetlen” a katonai megoldás. Ezért le kell számolni a határok sérthetetlenségének elvével is. „Ha Líbiát, Szíriát, Irakot és Jement nézem, nehéz elképzelnem egy olyan központi kormányt, amely képes ellenőrzést gyakorolni a második világháború után kialakított területeken.”

Nos, ha ez lesz a szíriai rendezés vezérelve, az csakugyan gyökeres változást hozhat, és nem csak a Közel-Keleten. Már csak az a kérdés – ki emeli ezt be a kottájába?

Fotó: Reuters