Mindig is csodáltam Hollywoodot azért, ahogy képes beszélni a kényes társadalmi problémákról. Eleinte giccsesen, szélesvásznúan, szájbarágósan, de aztán úgyis érkezik legalább egy érvényes alkotás, amely beleég a tudatunkba. Amely felkavarja az állóvizet, kérdéseket tesz fel, ahelyett hogy igazságot osztana. Legyen szó a szegregációról, az etnikai ellentétekről vagy a homoszexualitás üldözéséről, az AIDS-ről. Bárki képes lenne kapásból sorolni a filmeket, jókat és rosszakat, de olyanokat is, amelyek kapcsán órákig vitázott valakivel, mert beszélgetésre kényszerítette az, amit látott.

Valami hasonlóval próbálkozott Goda Krisztina is, amikor elkészítette a Veszetteket, a Magyar Gárda-jelenségről szóló filmjét. Tudtommal ez az első filmes alkotás, amelyik nyíltan foglalkozik a témával, és ez látszik is rajta. Meg a körülötte dúló viharon: sokaknak már megvolt a véleménye a filmről, még mielőtt mozikba került volna. De azután sem lett jobb. Volt, aki bátortalanságáért marasztalta el, mások szerint nem volt képes túllépni a kliséken, a szélsőjobb pedig egyenesen nemzetgyalázást kiáltott, amit szinte már el is vártunk tőle.

Tagadhatatlanul van némi bátortalanság és némi közhelyszerűség a Veszettekben. A cigányokat szofisztikusan telepieknek nevezi, miközben mindenki tudja, hogy miről, pontosabban kikről van szó. Közhelyes a „telepi” lány és a bőrfejű fiú szerelme. És a film nem is nagyon tud többet mondani a német testvérfilmjénél (A hullám), melyben egy osztály modellezi le a fasizmus születését, amíg a vérmes eszme életre nem kel. Mindemellett a film alkalmas arra, hogy beszéljünk róla. Alkalmas arra, hogy a maga lekerekítettségében kérdéseket, méghozzá nyugtalanító kérdéseket fogalmazzunk meg. És ezt leginkább remek színészeinek köszönheti. A főszerepet alakító ifjabb Vidnyánszky Attilának, vagy Fenyő Ivánnak, aki a kockafejű rendőrségi vezetőt alakítja hol kisfiús szerénységgel és mosollyal, hol a mindenkit ki- és felhasználó manipulátor ridegségével.

A Veszettekben az a legjobb, hogy nagyon nehéz eldönteni, hogy az amúgy szimpatikus alapelv (kössük le a csellengő fiatalok energiáit, vigyázzanak ők a környékbeli boltok és raktárak biztonságára, legyen rend és nyugalom a városban), hol csap át vállalhatatlan és fenyegető kezdeményezéssé. Tegnap még a lányok kiabáltak utánuk és emelték meg a trikójukat, ma meg már a saját társuk ellen is fordulnak, ha az nem engedelmeskedik a Vezető akaratának. És mindez egy képzeletbeli magyar városban, amelyik nagyon hasonlít Ózdra: kiszenvedett nehézipar, elhagyott gyárépületek, nulla munkalehetőség, lassan senyvedő tarsándoros környezet.

A Veszettek a mainstream filmek logikájával közelít a témához. Egyszerre boncol és szórakoztat, esztétizál és hagy mindent a nyers valóságában. Viszont van annyi bátorsága, hogy nem enged a hepiend feloldó csábításának, hanem a lehető legrosszabba forduló végkifejlettel súlyosbítja a filmet. Ez történik, ha kiengedjük a szellemet a palackból, mondja, és ezzel bizony nem is lehet vitatkozni. Ha katarzist nem is, de némi döbbenetet kicsihol sokat látott nézőjéből. Arra figyelmeztet, hogy most különösképpen nem szabad elfordítani a fejünket attól, ami velünk történik. Még akkor sem, ha mindez kényelmes távolságra zajlik tőlünk. Színt kell vallani, mert a „mozgalom” leginkább ebből, a közönyből, a csendes megengedésből táplálkozik.

Ha úgy vesszük, nem túl jó film a Veszettek, mint amilyen lehetett volna. Nincs benne annyi eredetiség, mint volt a Szutyokban (a Pintér Béla Társulat darabjában), de tisztességesen és jó szándékkal megy utána a témájának. Szomorúsága, fakó színei, könnyen követhető története és kiugró színészi teljesítményei mégis azt mondatják velem, hogy fontos alkotás. Hiszen megnyithatja az utat a drámaibb, érvényesebb filmek előtt, ám addig épp azokhoz juthat el, akik nem szeretik az öncélú művészkedést, az ennél is nyugtalanítóbb kérdésfelvetést, a felelősség problémáját. Akik így, lekerekítve, kicsit megrágva képesek elviselni az igazságot.

De ne legyenek illúziónk: ők is kevesen, elenyészően kevesen vannak.

Fotó: mno.hu