Demény Péter: Miért szeretem Janovics Jenőt?
Hónapok óta ezen töröm a fejem, hiszen Selmeczi György telefonhívása a nyár végén ért nagyon váratlanul és jólesően. Aztán dolgozni kezdtem vele és a Kolozsvári Állami Magyar Opera társulatával (inkább vele, hiszen többet beszélgettünk és írtunk, kevesebb próbán vettem részt), és azóta izgat ez a figura, ez az alak, ez a személyiség, aki Janovics volt.
Persze nemcsak azóta. Színházba járó, illetve eleinte színházba vitt gyermek voltam, hallottam Szentgyörgyiről, Poór Liliről, és persze Janovicsról is. De sokáig a legendák körében és ködében maradt: ő volt az, akiről sokat hallunk, mégsem tudunk sokat tulajdonképpen.
Aztán fokozatosan kezdett kiválni a ködből. Először talán Senkálszky Endrének köszönhetően, aki az EME könyvtárában megtalálta azt a kéziratot, melyből később A Hunyadi téri színház című Komp-Press kiadvány lett, és aki a könyvbemutatón módszeresen ecsetelte Janovics pályáját. Számára természetesen a színházalapító és -csináló volt a fontos, de Zágoni Bálint és Zakariás Erzsébet könyveinek köszönhetően kezdtek megjelenni a további információk és a körvonalak. A film, Korda és Kertész Mihály, Jászai Mari és Bánffy – minden arra utalt, hogy ez az ember nemcsak azért híres, mert Kolozsváron színházat hozott létre, amit egy kedves üzletember vagy egy lelkes dilettáns szintúgy megtehetett volna, és őket is hálásan emlegetnénk, joggal.
Janovics azonban más volt, formátumusabb és sokkal izgalmasabb. Ő volt az, szorgalmazta a kortárs darabok bemutatását, és „a kisebbségi helyzet megkerülhetetlen imperatívuszaként ismerte fel a többségi kultúra felé való nyitást”, meghirdette a „kultúrközeledés” programját – lásd Zakariás Erzsébet Janovics és a kolozsvári magyar színház című tanulmányát a Janovics napokra kiadott Janovics Jenő 1872-1945 című kötetből, melyet a Kolozsvári Operabarátok köre jelentetett meg.
És ez mind: kaland volt, kiszámíthatatlanság, hiszen senki nem tudhatta, hogyan fogadja a közönség Bárd Oszkár vagy Indig Ottó, Nicolae Iorga vagy Ion Minulescu darabjait. De ha azzal érvelünk, ami egyébként kétségtelen, hogy máshoz szokott és szoktatott a közönség, tehát hogy sokkal többre tartották a színházat, és mindenki többre tartotta, mert kevesebb volt a figyelem megosztására alkalmas jelenség, meg aztán az erdélyi magyar kultúra meglehetősen színházcentrikus lehetett sokáig, nos, akkor is kalandnak kell neveznünk, hiszen senki nem kötelezte Janovicsot arra, hogy kíváncsi legyen, még ha, gondolom, neki is nehezére eshetett elválasztania a hiúságot a kíváncsiságtól.
És még valami, amire a tegnapi kiállításmegnyitó és könyvbemutató ébresztett rá ismét. Janovics igazi transzilván ember volt, bár Ungváron született. Magyar és zsidó, aki román darabokat mutat be. Olyan személyiség, mint Jánosi János és László Ferenc. Osztódással kellene szaporítani őket.
Fotó: szabadsag.ro