facebook cover


Demény Péter: Semmiélet


-A A+

Már többször idéztem, ezért csak a lényeget. Csehov feldühödik, mert egy barátja meghatódik egy Sztanyiszlavszkij-rendezésen, és azt írja, egyáltalán nem a pityergést akarta, hanem a szembenézést. Hogy az emberek ismerjék fel azt, ilyen üresek vagyunk, ilyen semmi az életünk.

Keresztes Attila Sirályára keringő ütemére érkezünk (Boros Csaba zenéje), már az előcsarnokban ez szól. A színpadon a szereplők várnak, középen kettévágott tér (Fodor Viola díszlete), fekete színdpadrészletek, az előadáson már kellékesek is, stage felirattal a hátukon. A színészek nem kerülik a szemkontaktust, de nem interaktivizálnak. Elülnek a székről, ha éppen oda tartasz, átadják a helyüket, és maradnak, akik voltak: Dorn, Polina Andrejevna, Szorin stb.

A fontos az, hogy egyből bekerülünk az idézett levél hangulatába. Mindenki a szokásos Csehov-szövegeket mondogatja, mindenki megfeleltethető a nagy darabok közül valakinek (a cinikus, a reménytelenül szerelmes, az egész életét a falun töltő, a kiégett, a boldogtalan ifjú stb.), mindenki nagyot akar vagy nagyot remél, de nagyon keveset tesz önnön álmaiért, és így vagy úgy belehal ebbe a tehetetlenségbe. A Sirály főszereplője öngyilkos lesz, ebben különbözik a többi dráma személyeitől, akiket „legfeljebb” lelőnek, mint Tuzenbachot Szoljonij. Ez a személyes felelősséghez való másféle viszony a Sirály egyik lökhárítója. A többiek inkább élvehalnak.

Bianca Imelda Jeremias mai ruhát adott a szereplőkre. Mint általában Csehovnál, itt is van, aki a legnagyobb intenzitással él (elsősorban persze Trepljov, de Zarecsnaja és Mása is), van, aki apatikus, és csak olykor látszik ki belőle az ember (Trigorin), van, aki a legközelebb áll ahhoz, amit az emberi melegségről gondolunk (Szorin, Polina Andrejevna), van az örök kiégett (Dorn), és vannak azok, akikben alig látszik az ember (Medvegyev, Samrajev). Az, hogy nincsenek ún. orosz ruhák, fokozza azt a közt, amely a szereplők és a közönség között kezdettől létrejött.

„Kezdődik az előadás”, és kezdődik az előadás. A néző benne is van, kívül is. A dráma olyan szellemi, lelki, érzelmi, problémafelvető térré válik, melybe mi magunk is beletartozunk. Mellettünk és bennünk zajlik az a tragédia, melyben egy tehetséges, hamleti fiú belehal abba, hogy az anyja felületes és ripacs, és a nagybátyja nagyrészt ugyanebbe; melyben mindenki mást szeret, mint aki őt szereti, és ha valaki véletlenül mégis azt, aki viszontszereti (mint kezdetben Zarecsnaja Trepljovot), később az az érzelem is inflálódik, semmivé lesz, és mire visszatér, Zarecsnaja egy roncs. Mellettünk és bennünk zajlik az, amikor Trepljov anyára vágyik, de nem kaphatja meg, holott a jelenet mélyen ödipális, és bennünk az, amikor Arkangyina és Trigorin könyvből veszekszik, a jelenet mégis nagyon hiteles.

Mindez persze nem lehetne jó színészek nélkül. B. Fülöp Erzsébet intenzitással és olykor görögtűzzel igazi díva és a velejéig önző ember; Bartha László Zsolt igazán vívódó fiatalember; Korpos András sallangmentesen apatikus és üres író; Makra Lajos olyan rom, akiben dobog egy emberi szív; Varga Andrea poklokat megjárt és folyamatosan járó Mása; Bíró József cinikusnak született szülész; Lőrincz Ágnes reménytelenül, de belenyugvóan szerelmes nő; Györffy András érzéketlen, nagyhangú jószágigazgató. Lőrincz Ágnesről és Henn Jánosról éreztem, hogy nem mindig tudnak azon a hőfokon játszani, amelyen a többiek.

Kádár Noémi botlik a leginkább, de hát ez az első évada. Annyit azért meg kell jegyeznem, hogy puszta gesztusokkal nem lehet az enerváltságot eljátszani. Aki hadonászik, az még nem feszült.

Az előadás a végére enyhén veszít az intenzitásából. Értem a tempóváltást, de nem kellene a nézői figyelem lanyhulásával járnia. Pedig érdekes megoldás, hogy Trepljovon és Zarecsnaján kívül mindenki átül a hátsó függöny rése mögé, onnan nézi székéről a másik kettőt. Valami mégis hiányzik.

Összességében azonban a Sirály szép és igaz előadás, olyan, mintha Csehov ma írta volna azt a levelet. Persze ez a nagy drámaírók örök jellemzője – de rendező és társulat is kell, hogy kihozza a mű igazságát.

Fotó: nemzetiszinhaz.ro



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik