A mértékadó nemzetközi sajtó szerint Lengyelország orbanizálódik.

Kerülnénk a pozitív vagy negatív minősítést, mindenesetre az a dolog lényege, hogy az európai nyelvek nagyobb részében a magyar miniszterelnök nevéből igét képeznek, és az újságolvasók számára nem jelent gondot megérteni az új szót. A jelentése a legkeletibb diktatúrák tekintélyelvű vezetésétől a határozott politikai cselekvés problémamegoldó talpraesettségéig húzódik.

Rég volt ilyen, hogy magyar politikus nevétől hangos az európai sajtó, köszönhető elsősorban a menekültkérdés radikalizálódásának, mert az Unió nem tudott gyors és hatékony választ adni az emberek félelmeire, míg Magyarország a maga részéről elterelte a problémát egy kerítéssel.

Tekintsünk el egy cikk erejéig a hazai vélemények megosztottságától, mert nem vezet sehová a hazaárulózás, liberálisozás meg a ki lopott többet tartalmú trollkodás.

Itthon működik a dolog, a miniszterelnök népszerűsége rövid visszaesés után visszakapaszkodott a kétharmados győzelem szintjéig, s ha holnap választások lennének, a Fidesznek nem lenne ellenfele, csak a siker nagysága lenne kérdéses.

A nagy kérdés, hogy ez működik-e másutt is. Lengyelország az első követő (wegier polak dwa bratanki), és van párhuzamosság a két ország politikai alakulásában az utóbbi évtizedekben. Most ott is a demokrácia lassúságát eredményező tényezők kiiktatásával kísérleteznek a konzervatív erők, ezáltal kívánva megteremteni a nemzeti egység működőképes hatalmi berendezkedését. Az alkotmánybíróság, az ombudsmanok, az ellenzék meg a sajtó csak akadékoskodnak, hátráltatják a népakarat érvényesülését, amely a választásokon oly egyértelműen megnyilatkozott. Ezért gyors törvényhozással korlátok közé kell tenni az alkotmánybíróságot, az ellenzék egyszerűen hazaárulóvá minősíthető, a sajtót pedig szigorú szabályokkal rendre kell szoktatni.

A közszolgálati médiát ezentúl nemzetinek nevezik, a vezetőket kinevezik, ugyanúgy, ahogy a közhivatalok élére ezután nem pályázatok, hanem kormánykinevezés révén kerülnek a vezetők. Az emberek többségét nem érdeklik ezek a hatalommegosztási filozofikus kérdések, nem fognak utcára menni árnyalatnyi fogalmazási distinkciók miatt. Ám, úgy tűnik, Lengyelországban nem zajlanak olyan simán és olajozottan ezek a változtatások, mint itthon láttuk. A nagyvárosokban tüntetnek, lemond a köztelevízió teljes vezetősége tiltakozásképpen, és olyan tekintélyek is kifejezik rosszallásukat, mint Lech Walesa.

Fölmerülnek amolyan pszichológiai kérdések, hogy mennyire személyiségfüggő a berendezkedés, működhet-e a szisztéma Orbán nélkül, illetve a népléleknek nevezett valami, amely boldog avagy kritikusan viszonyul az effajta változásokhoz. És nem hagyható figyelmen kívül az európai hivatalos politikai közvélemény, amely nagyobbrészt elítéli a közös iránytól eltérő kísérleteket.

S azzal is számolni kell, hogy az európai szélsőjobb körében különösen népszerű az orbanizáció.

Egy régi lengyel vicc poénja jut eszünkbe, amelyben valaki panaszkodik: ha nem lennék ennyire tisztességes, tizenöt-húsz bordélyom lehetne, így csak kettő van.