Dübörög a kampány Szlovákiában, bár még nem hivatalosan. Márciusban kerül sor a parlamenti választásokra, s ha a közvéleménykutatók nem tévednek, akkor a Magyar Közösség Pártja ezúttal is kimarad a szlovák törvényhozásból. Az etnikai alapon szerveződött magyar érdekképviselet 2010 óta minden megmérettetésen könnyebbnek bizonyult, mint az egykori elnöke, Bugár Béla által létrehozott és vezetett vegyes pártnak mondott Híd-Most. Bugárék most is stabilan hét százalék körül mozognak és potenciális kormányzati partnerek bármely politikai erő számára.

A logika azt sugallja, de felvidéki kollégák is állítják, hogy amennyiben az MKP ezúttal is parlamenten kívül marad, minden esélye megvan arra, hogy eljelentéktelenedjen és tényleges politikai alternatívaként megszűnjön. A választó is ember, mondhatnánk, nem várható el tőle, hogy évtizedeken át következetesen kitartson valami mellett, ami többször, bizonyítottan megbukott. Az ember, ha már elmegy szavazni, akkor szeretné hasznosítani is a voksát, s legalább a szavazatok összeszámlálásáig hinni, hogy nem pocsékolta el azt. Olyan pártra szavazni tudatosan, amely biztos, hogy egyetlen választási ígéretét sem fogja tudni beváltani, amely biztos, hogy semmit sem fog tudni tenni sem jelene jobbításáért, sem jövője érdekében, hosszú távon elvárhatatlan még a nemzeti identitását mindenek fölé helyező kisebbségi közösségek tagjaitól is.

Vagy legalábbis e közösségek fiatalabb tagjaitól, akik már csak történelemként ismerik azt az állapotot, amihez az idősebb generációk viszonyítanak, s amelynek megváltozásáért bizony sokat tettek ezek az etnikai alapon szerveződött kisebbségi pártok. Szlovákiában a nem tömbmagyar területen élők zöme és mindenekelőtt az ifjúság, ha már ráveszi magát a szavazásra, akkor inkább arra voksol, aki  „nem ugyanazt az unalmasságig ismételt régi nótát fújja, hogy pusztán azért kell valakire-valamire voksolni, mert az magyar.” (Ahogyan egy galántai származású magyar egyetemista megjegyezte.)

Nyilván nem csak az MKP-ról és a Híd-Mostról van szó. A felvidéki magyar formációkat nyugodtan helyettesíthetjük bármely romániai, szerbiai magyar párt nevével. A helyzet ugyanaz, a probléma is ugyanaz. 2016 választási év lesz Romániában, Szerbiában egyaránt, s ezeknek a közösségeknek és képviseleteiknek ugyanúgy szembe kell nézni a kérdéssel, mint felvidéki társuknak.

Pontosabban, kérdésekkel. Azok pedig a körülmények változásával egyre sokasodnak.

Meddig és mivel lehet egy ideológiailag sokszínű közösséget egyben tartani, egyetlen pártra szavaztatni akkor, ha gyakorlatilag megszűntek azok a veszélyek, amelyek korábban összekovácsolták?

Mert, valljuk be őszintén, sem a felvidéki, sem a romániai, sem a szerbiai magyarság „magyarságát” ma már nem veszélyezteti közvetlenül és azonnal érezhetően külső tényező. (Legnagyobb ellensége önmaga, sem a természetes fogyás, sem a nyugatra vándorlás, sem a bezárkózás nem az adott ország többségének, valamilyen elnyomó hatalom intézkedéseinek következménye.) Vannak gondjaink, de ezek már nem akkora horderejűek, hogy egy akolba tereljék a nyájat, hogy az új generációkkal is megértessék: az az általuk magától értetődőnek tartott állapot, hogy magyarul tanulhat az iskolában, magyarul beszélhet a bíróságon, ha akar, magyar himnuszt énekelhet, magyar zászlóval és kokárdával vonulhat március 15-én, nem ajándék és nem is visszafordíthatatlan.

Számtalan kérdést kellene tisztáznunk nyíltan, közösen, ahhoz, hogy ne jussunk az MKP sorsára. Mindenekelőtt azt, hogy fenntartható-e a rendszerváltás után (tulajdonképpen Trianon után) választott képviseleti forma. Fenn akarja-e tartani ezt a kárpát-medencei magyarság vagy „integrálódni” akar? De újra kell tárgyalni közösségi szinten azt is, hogy pontosan mit vár el képviseletétől a közösség – együttműködést a többséggel, vagy pedig látványos ellenzékiséget? Akar-e egyáltalán parlamenti képviseletet, hisz-e még abban, hogy ez az egyetlen járható út, hogy a kormányzati részvétel minden politika elsődleges célja és leghatékonyabb eszköze?

Azoknak, akiknek még vannak saját tapasztalataik az előző rendszerből, mindez nem kérdés, mindez magától értetődő. De ezek, mi, egyre kevesebben vagyunk, s úgy tűnik, a Londonba, Barcelonába, Berlinbe tartó, valamint bizony sok, a Székelyföldre vagy más tömbmagyar terület csalóka illúziójába bezárkózó ifjú másképp gondolja.

Jó lenne megtudni: hogyan? Jó lenne meggyőzni őket, hogy nincs igazuk. De ahhoz meg kell tenni az első lépést, vállalni kell a vitát és az esetleges változást. Enélkül minden kárpát-medencei magyar közösség politikusai, szervezetei megkezdhetik a visszaszámlálást. Rövidesen marakodhatnak kedvükre egymással, mert parlamenti küszöb alatt már úgysem lesznek a többség vitapartnerei.

Fotó: ujszo.com