"Az új tervezet alapján egyetlen perccel sem töltenek majd kevesebbet a tanulók az iskolában, mint az utóbbi évtizedekben, egyetlen betűvel sem öntenének a fejükbe kevesebbet, mint eddig, egy grammal nem lesz könnyebb az iskolatáska: a diákok túlterhelése, a tananyag zsúfoltsága ugyanolyan. Ebben sem változott semmi. Abban pedig egyenesen ront a tervezet, hogy az osztályfőnöki órát, a zenei és más művészi foglalkozásokat, a testnevelést bizonyos szinteken nélkülözhetőnek, másodlagosnak tekinti, illetve még kevesebb lehetőséget ad, mint eddig a választható foglalkozásokra azáltal, hogy megtömi a tantervet kötelező tárgyakkal, és minden esetben rögzíti az óraszámot is. Az iskoláknak még kevesebb szabadságot ad a tanrend kialakításában az intézet profilja szerint. A kisebbségi oktatás fontos tárgyai meg sem jelennek, ez egyenesen sértő. Melléktantárgyaknak számítanak, amiket többletóraszámban kell tanulni" – nyilatkozta Magyari Tivadar, az RMDSZ ügyvezető oktatásügyi alelnöke, aki másik szerepéből, a humoristából is ízelítőt adott: „az új kerettanterv egy kockafejű egér, amit egy hosszan vajúdó hegy szült meg” – mondta, és a Transindex meg a Maszol ezt emelte a címbe.

Ám a tervezet nemcsak szakértők fejéből pattant ki, illetve a szakértők is hazamennek Romániába, vagy hát el sem mennek belőle, miközben szakértenek. Azt akarom mondani, hogy szemléletváltásra lenne szükség, ráadásul régóta, amiben sokan egyetértenek, mégsem következik be. Vajon miért?

Hát szerintem azért, mert sem a szülők, sem az iskolák nem tudnak változni. Jelenségekről beszélek, aki úgy érzi, rá nem vonatkozik, ne vegye magára. Mindenesetre azt tapasztalom, az igazgatónő vagy igazgatóférfi legfőbb törekvése, hogy az intézmény jól szerepeljen a statisztikákban, hogy a tanárok és a szülők egyaránt párás szemmel emlegetik a „jó iskolát”, a gyermekek pedig azt mondják annak, aki humán szakra készül, hogy ugyan azzal mire fog menni, mintha mondjuk gépészmérnökként még sokra vihetné.

A gyermekek nyilván a szüleiktől hozzák ezt a látásmódot, a szüleiktől, akik ezek szerint semmire nem becsülik a „zenei és más művészi foglalkozásokat”, nem vágynak a zsúfoltság megszüntetésére, hiszen sok helyen még mindig az az „ügyes”, aki iskola után angol-, zongora- és táncórára lohol, és másnap kezdi elölről. A nosztalgiák változatlanul arról szólnak, hogy régen a diákok milyen fegyelmezettek voltak, milyen sok verset tudtak, és mennyire komolyan vették őket, hogy az ember már látja is maga előtt a lázba borult sulisokat, amint úgy szavalnak, hogy az borzasztó.

Én is voltam ilyen lázba borult, tudom, miről beszélek. Én is meghallgattam évről évre, hogy „a hármas végzősei közül majdnem mindenki bejutott”, reszkettem is, hogy nem fogok bejutni. Én is meghallgattam a magyar irodalom mirevalóságáról szóló, látszatra empatikus, valójában lenéző kérdéseket. Az egyetlen mentségem az volt, hogy ilyen-olyan alkalmakkor el tudtam mondani egy Ady- vagy Kiss Jenő-verset („A kő nem mozdul…”).

Szóval a szakértők ennek a mentalitásnak a szobáiban élnek. Jó lenne, ha szabadulni tudnának tőle, de mindenki tudhatja, milyen nehéz a szemlélet tehetetlenségi ereje ellen tenni. Főleg, ha nem is reflektálunk rá, vagy nem is akarunk tenni ellene.

Fotó: noihirek.hu