Nem gondoltam volna, ez a visszavonultan élők sorsa, amilyenek voltunk/lettünk, hogy egy hét múltán, a világhálón látom meg a halálhíredet. Mellesleg azt sem, hogy az ez alkalomból közzétett „adataid” ennyire kiegészítésre szorulnak – műveiddel, de leginkább azzal, hogy ki vagy, Paul Drumaru: a magyar költészet legtermékenyebb, legkiválóbb tolmácsolója román nyelvre. (Nem átallottam leírni már életedben is ezt, most csak a szomorú múlt időt kell hozzátenni.)

A művedről álljon itt egy rövid méltatás pályatársadtól, kollégádtól a Kriterionban, felejthetetlen közös barátunktól, Csiki Lászlótól; megjelent az Európai utas 2005/2. számában.

Transland

Töredékek Paul Drumaruról

Amikor Paul Drumaru (1938, Gyulafehérvár) 1999-ben Transland címmel, Az én magyar költőim alcímmel megjelentette két vaskos versfordítás-gyűjteményét, egyszerűen letaglózott a vállalkozás méreteivel, noha ismertem, szerkesztettem és fordítottam is őt, sőt barátomnak mondhatom. De hogy egy önálló életmű ekkora legyen! Az első könyvben Ady Endre, Babits Mihály, József Attila, Radnóti Miklós, Weöres Sándor, Pilinszky János kötetnyi költeménye olvasható románul, a másodikban Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor, Király László, Farkas Árpád, Körössi P. József, Markó Béla, Vásárhelyi Géza, Háy János, Kovács András Ferenc, Kemény István versei (meg az enyémek). A legtöbb magyar szerző műve önálló kötetben is napvilágot látott. Hirtelené- ben nem tudom felidézni, hány regényt, novelláskötetet fordított ezen felül (legutóbb Kertész Imre Sorstalanságát). Eközben saját könyveit is megírta, közülük kettő magyarul is elérhető. Azt nem tudhatjuk csupán, hány saját művét áldozta fel a mieinkért. Ült eközben évtizeden át Paul Drumaru (vékony, csontos arcával, méla szemével egyre inkább Radnótira hasonlítva) a Kriterion Könyvkiadó egyik szobájában Bukarestben, a Lomonoszov Egyetem mintájára kicsinyített Scînteia Házban, és a kiváló Domokos Géza volt az igazgatója, én meg az egyik gyarló asztalszomszédja akkoriban. Szerkesztgette a gyér fordításokat. Kiderült közben, úgy a hetvenes évek elején, hogy nemcsak fura, faramuci verseket ír, hanem hogy Iaşi-ban, ahol azelőtt színházi hátramozdítóként kereste a kenyerét, és az se volt, akivel szót váltson magyarul, Adyból is lefordított egy fokos könyvre valót, szinte csak önmagának. Meg hogy a románban túlságosan szökellő, könnyedkedő jambust trocheusra cserélte, éppenséggel a hűség kedvéért: hogy a Mester szövegének súlyát visszaadhassa. Legbüszkébb mégis arra volt még akkor, hogy a „Csokonai Vitéz Mihály”-ra jó román rímeket talált – ami nem kis dolog, mivel abban a nyelvben az á hang rövid. Az ő Translandjában mindannyian pauldrumárusak vagyunk egy kicsit. Kiderül rendre, hogy Paul Drumaru művében mindannyiunk számára adódik egy másik beszédmód, újabb formai esély, másfajta rímkényszer. Már-már egy másik világ. De mire ez kiderült, ő már lefordított egy Rejtő Jenő regényt, egyebeket, és – istenkísértés! – Karinthyval is megpróbálkozott. Közben persze legkedvesebbjével, József Attilával bajlódott. Parafrázist is írt róla: magyarul. Időnként beimbolygott fülledt szerkesztőségi szobánkba Szilágyi Domokos is. Ma már mindkettőnek van kötete románul, Paul Drumaru fordításában. Még legépelni is sok ennyit, nem hogy kitalálni! Állítólag úgy dolgozott otthon, hogy reggel kirakta asztalára a könyvet, a papírt, a vizet, majd rászögelte nadrágját a székre, és elhajította a kalapácsot. A feleségének kellett kiszabadítania alkonytájt, amikor a hivatalból hazaérkezett. Egy nem divatos nyelvből fordított egy rémséges korban. Mi mást tehetett volna? Teltek az évek lusta hexameterekben. Egyszer aztán valami hivatali esküt kellett tennünk, ünnepélyesen. Mindenki roppantul restellte magát, de azért nyilvánosan aláírta a kikészített, díszes nyomtatványt. Drumaru is. Éppen csak leborotválta a haját erre az alkalomra, amitől szinte kacagásba fulladt a fennköltnek szánt aktus. Ő meg elmélyülten próbálgatta a tollhegyet a tintásüveg szélén, mint aki nagyon komolyan veszi a hűségnyilatkozatot. Telt az idő, és egyre inkább érezte mindenki, milyen abszurd mutatvány részese. És hogy mennyit ér a végre-valahára odakanyarított név. Aztán változtak az idők, eléggé véresen. És egyszer csak ebben a nyelveken túli időben Paul Drumaruban felbuzgott magyar anyanyelve, és sorozatban írta róla tudósításait. Nem is az volt a fontos, miről ír – nyilván önmagáról –, hanem hogy újra élvezte-fájta a gyerekkori ízeket, szavakat: és nemcsak más költők verssoraiban, hanem mintegy a saját zsigereiben. Én ennél szebb, ádázabb küzdelmet nemigen láttam: a szavakért és azokkal a múltjáért gyötrődött. De főként játszott velük. Önmagával. Egy szöggel a szívében. Eddig Csiki László mintha már tizenegy esztendővel ezelőtt kissé nekrológos „töredékei”...

Mi meg a Translanddal is játszottunk, a magad kitalálta szóval, játékkal: a fordítók országának nevével. Jelenthetné, jelenthette volna akár a másvilágot, de emelkedettebben: a transzcendens mindenséget, a teljesen soha meg nem hódítható, fehér foltokkal (Hic sunt leones!) világító birodalmat láttuk benne, ahova eljutni végső beteljesülés. Csiki Laci már 2008-ban, hatvannégy évesen transzponálódott – most, hetvenhét évesen követted. Nagy játékosok voltatok mindketten, a magyar és a román nyelv mesterei, vad képtelenségek megértésének furcsa képességével megáldva egy komor korban.

Örülök, hogy sokat játszhattunk, Deutsch Pál! Örülök, hogy az évezredvégen egy kiadósat fotózkodtunk. Különben látom, egy rendes képet sem sikerült találnia kevés búcsúztatódnak. Örülök, hogy amikor a kilencvenes évek közepén lefényképeződtem az egyik nagy múltú fővárosi középiskola kőkerítésén a csodálatos felirattal (Moarte ungurilor – Halál a magyarokra!), és egy rövid szöveg kíséretében elküldtem egy pesti képes újságnak, mélabús humoroddal (mucalitule!), megérdezted: „És a cigányokra nem? És a zsidókra nem? Hát már megint kivételezettek vagyunk?” (Csípték Pesten a poént nagyon.) Örülök, hogy – mint Laci gyönyörűen írja – „a nyelveken túli időben felbuzgott benned magyar anyanyelved”, és szerkesztői biztatásomra írtad A Hétnek sorozatban magyarul a Féloldalasaidat. Én ennél szebb, ádázabb és sikeresebb küzdelmet nemigen láttam: a szavakért és azokkal a múltadért.

Örülök, hogy elvállaltad a Markó Bélával készített beszélgetőkönyvünk fordítását. De legjobban annak örülök, amikor a Provinciában szerkesztő/szerző együttműködésként négykezest játszottunk: egy egész oldalunk volt: a magyar változatban a saját sorozatom (Bukarest mint provincia) darabja mellett ott volt – fordításomban – a sorozatod (Translandi levelek) éppen aktuális darabja; a román változatban a sorozatod (Scrisori din Transland) éppen aktuális darabja mellett ott volt – fordításodban – a sorozatom (Bucureştiul ca provincie) éppen aktuális darabja. Persze a Provincia fajsúlyos cikkeiben kemény kérdéseket görgetett, spiritus rectora egy másik Kriterionos kollégád és közös jó barátunk, Molnár Gusztáv filozófus volt. Gusztiéknak, Cistelecanéknak ott volt a harc a hatalommal (bizony, „bizonyos” összefüggésben még a „börtön” szó is elhangzott), nekünk ott a játék lehetősége – és mi komolyan vettük, éltünk vele.

Köszönöm, Pali, ezt a sok örömet. Mint látható, a képen az egyik felem még itt van. Még Bukiszilvániában. De majd ha transz(land)ba kerülök, játszunk együtt ismét. Hármasban, négyesben, meglátjuk, ha meglátjuk. S ha nem, akkor is.

 

Fotó: B. Nagy Veronka, Bukarest, 1999.