Volt egyszer, hol nem volt, valahol a távoli Dobrudzsában, Grădina és Râmnicu de Jos között egy falucska, úgy hívták, hogy Kolelia. A falu egy nagy-nagy pusztaság kellős közepén terült el, alig lehetett hinni, hogy ilyen helyen is gyökeret verhet az élet. Márpedig gyökeret vert. Sok-sok évvel, évtizeddel ezelőtt, 1880-ban ugyanis szorgalmukról mesze földön híres németek telepedtek le itt, akik azon nyomban serényen munkához is láttak. Mert hát ők, ugye, ezt már emberöltők óta így szokták meg. A szorgalmas németek nem voltak sokan, számuk még ötven év után sem érte el a háromszázötvenet. De láss csodát: rövid idő alatt pompás kis falu nőtt ki a földből, takaros házikókkal, csinos kertecskékkel, a nagy-nagy pusztában pedig a kerti növények mellett még a virágok is megteremtek, és jól érezték magukat. Mint mindenki. A dolgos lakosok ugyanis serénykedésüknek köszönhetően jól éltek a nagy pusztaság középében is. És később, ötven év után, amikor már annyira meggazdagodtak, hogy ajándékot is osztogathattak, akkor további öt évnyi iparkodással mindezért impozáns templommal mondtak hálát a Fennvalónak.

A serény kezű németek úgy gondolták, hogy ez már így megy mindörökre. De nem így ment. Nem sokkal később jött ugyanis a nagy világégés. És ezzel vége is a mesének – a többi már a könyörtelen valóság.

A második világháború végén a koleliai németeket kitelepítették, helyükbe románokat és dél-dobrudzsai, kvadriláteri arománokat telepítettek. A németek által épített takaros házakat, korábban gondosan művelt kerteket új lakóik néhány év alatt teljesen tönkretették. Ők ugyanis, a németektől eltérően, nem szokták meg emberöltők óta a munkát, így aztán a lelakott faluból lassanként elköltöztek. A falu elnéptelenedett, helyébe pedig visszaköltözött a nagy-nagy pusztaság.

És jött az „aranykor” ólommérgezésben meghalt „nagy őrültje”, aki falurendezési bolondériájában nekiment a kis dobrudzsai falunak is. A buldózereknek a házacskákkal könnyű dolguk volt – ám meggyűlt a bajuk a templommal. A hatalmas kövekből felrakott falak nem engedtek, még csak meg sem repedtek – a szomszédos falvak lakói azóta is esküsznek rá, hogy a templom azért állt ellen a gonoszul kitervelt pusztításnak, mert falait megszentelt kövekből építették. Lehet, hogy igazuk van. Tény, hogy a templom a helyén maradt, bár azért a buldózeres roham megviselte. Igaz, ezt azért mégis jobban bírta a tolvajok alattomos ostrománál, akik tetőzet, ablakok, ajtók, padlózat nélkül hagyták. De a falak – a falak továbbra is álltak, közöttük éjszakánként kecskenyájak húzták meg magukat, madarak vertek fészket.

2006 tavaszán megjelentek az Istenszülő templombavezetése ortodox apácarend apácái, és Tomis érsekének, Teodosiének utólagos jóváhagyásával rátették kezüket az épületre. Itt új történet kezdődik.

A római-katolikus templomnak ugyanis valahogyan át kellett mennie az ortodoxok tulajdonába. Teodosie érsek azt állítja, hogy ehhez megkapta a bukaresti Ioan Robu római katolikus metropolita jóváhagyását. Mi több – állítja Tomis érseke –, római katolikus „kollégája” teljesen ingyen mondott le a templomról és a hozzá tartozó több hektárról. Igaz, a föld akkor már rég egybeolvadt ismét a nagy pusztasággal.

Csakhogy az alkuba valami kis hiba is becsúszhatott, mert a most már a tomisi érsekség tulajdonába tartozó és immár ortodox templom és kolostor felszentelésére a római katolikusok egyetlen képviselőt sem küldtek.

Megjelent viszont „kolostoralapító Gigi Becali”, aki nem sajnálta a pénzt: kétmilliárd régi lejjel támogatta a római katolikus templom ortodox templommá való átváltozásának remélhetőleg – a csodák természetéhez illően – megismételhetetlen csodáját.

Fotó: googleusercontent.com