„Hát az egyik cé ligás legyőzte a másikat, számomra ennyi történt.”

A ferihegyi újságos mondta ezeket a halhatatlan szavakat, amíg a rejtvényújságokat kerestem. Megtaláltam őket, fizettem, eljöttem.

Én nem láttam a meccset, mert az osztálytársammal kellett találkoznom. A második gól újrajátszását megnéztem a benti képernyőn (a teraszon ültünk), az összefoglalót pedig a youtube-on. Merem állítani, hogy semmiféle cé liga szóba sem jöhet: Szalai és Stieber gólja is gyönyörű volt, Kleinheisler és Szalai összjátéka is, Priskin indítása is.

Igen ám, de fanyalogni, ez valami magyarországi betegség. Isten őrizz, hogy az ember lelkesedjen, hiszen azzal közel kerül ahhoz, hogy feladja önmagát, lemondjon a kontrollról. A magyar fociért lelkesedni pláné snassz, hiszen a magyar foci az állatorvosi ló, a gólok sem igaziak, a győzelem is pirrhuszi, majd meglátja az, aki ma örül.

Talán meglátja, hiszen én sem gondolom, hogy mondjuk Olaszországgal ugyanez lenne az eredmény, s hogy a magyar játékosok ugyanolyan önfeledten passzolgatnának az olasz védők között. Vagy a tegnapi német–lengyel is megmutatta, milyen jól záró védelmek vannak a világon.

De aki örül, az nem gondol a holnapra. Úgy semminek sem lehetne örülni, hogy ma szeretjük egymást, de majd veszekedni is fogunk, vagy éppen szakítani. Így csak az élhet, aki alig várja, hogy a farkát lógathassa.

Az öröm valamiféle furcsa öncenzúra tiltása alatt van sokaknál. Nyilván nem arra vágyom, hogy a B közép örüljön, láttam Pesten az osztrákozó, koncsitázó, románozó tömeget, a bunkók farsangját. De azt gondolom, egy nagy hurrától senki nem lenne kevesebb.

Feladja önmagát? Inkább átadja. Talán ettől félnek a legtöbben. Míg a magyar társadalom egyik része minimális kontrollal sem él, boldogan átadja magát egy csomó őrültségnek, a másik része maximális kontrollt vezet be, mindent bírál, semmit sem élvez, egyenesen megtiltja magának az élvezést.

Mindkét hozzáállás a félelem tünete. Valaki mondja meg, mit kell gondolnunk; ne bízz senkiben, fiam! Ha nem mondja meg, zavarban vagyok; ha bízok és csalódom, még talán azt hinném, hogy élek. Az egyik a zelóta, a másik a cinikus. Furcsa jószág mindkettő.

Fotó: blog.hu