A hazája megtagadta őt, olvasom az Elie Wiesel máramarosszigeti születésű, Nobel-békedíjas holokauszt-túlélő író és emberjogi harcos halálhírére írott egyik megrendítő megemlékezésben. A fenti kiemelésekre kattintva az olvasó sok mindent megtudhat ennek a kivételes embernek a sorsáról, életéről és haláláról, azt is, miként és mikor tagadta őt meg a hazája. A célom most nem az áttekintés, nem is a méltatás, hanem csak egy rövid töprengés a sorsa és annak „mondanivalója” körül.

Bevallom, különös vonzerőt jelentett számomra kezdettől fogva (amint tere nyílt a megismerésének) Elie Wiesel élete és műve. Igen, nem tagadom, a többi nagy zsidó származású gondolkodó életéhez és művéhez hasonlóan: Albert Einsteinnal a csúcson, de Sigmund Freud is, mára – érett fejjel – Karl Marx, mondjuk Baruch Spinozától Simon Pereszig sokan. Egyikük sem vetette fel bennem annyira, mint Wiesel azt az alapkérdést, hogy vajon a szenvedés feltétele-e a bölcsességnek. A gettókban, a népirtásban ötmilliónál több zsidó felnőtt és gyermek veszett oda, a túlélők mind bölcsebbek egy élettel.

Elie Wiesel maga volt a bölcsesség. Saját kálváriáját regényben írta meg (mint Kertész Imre) , utána a holokauszt emlékének és tanulságainak szentelte életét, tevékenységét. A világ egyik legismertebb embere volt, akit a szenvedés tanítómesterré, „az emberiség üzenetvivőjévé” avatott. (Ahogyan a norvég Nobel-békedíj bizottság nevezte Wieselt.) Minden igazságtalanság, minden népirtás ellen fölemelte a szavát, mindig és mindenhol a „megalázottak és megszomorítottak” pártján állt. Az embertelenség, a rettenetes megpróbáltatások ellenére is felemelte a fejét, muszáj-optimistaként: „Ha emlékezem, elfog a kétségbeesés. De éppen mivel emlékezem, kötelességem nemet mondani a kétségbeesésnek.” Vagy hogyan hangzik ma, az elfogult általánosítások és gyűlölködések korában a következő megállapítása? „Egyetlen emberre sem tekinthetünk elvont fogalomként. Ehelyett minden emberben egy egész világot kell látnunk a maga titkaival, a maga kincseivel, a maga gyötrelmeinek forrásaival és apró diadalaival.” Ahogy a költőnk mondta, és ahogy minden romlatlan ember elmondhatja magáról: „Vagyok mint minden ember, fenség...”

Elie Wiesel a morálban kérlelhetetlenül következetes volt. Romániában is, Magyarországon is visszaadott magas állami kitüntetéseket. Romániában azért, mert Ion Iliescu államelnök a hírhedt szélsőséges nacionalista „néptribünnek” is odaítélte azt a bizonyos csillagot, odaát az antiszemitizmus és Horthy Miklós kultuszának újjáélesztése miatt adta vissza az érdemrendet, véglegesen szakítva a hivatalos Magyarországgal.

Intermezzó – egy kis késői elégtétel... 2009 nyarán Angela Merkel német kancellár és Barack Obama amerikai elnök mellett Elie Wiesel a harmadik felszólaló, amikor az államfők Buchenwaldba látogattak, hogy tisztelegjenek az oda elhurcoltak és ott megöltek előtt. Wiesel az Air Force One fedélzetén érkezik, és szinte egész napját az amerikai elnökkel tölti, a felkérést mégis közvetlenül a megemlékezés előtt kapja. „Néha az az érzésem, hogy a történelemnek nincs érzéke az igazsághoz, most azonban azt gondolom, hogy humorérzéke viszont mégiscsak van, hiszen én, akit itt el akartak pusztítani, most győztesen, az Air Force One fedélzetén térek ide vissza!”

Vissza: a magyarságáról... Egy remek interjúja a következő kérdés-válasszal kezdődik: „– A magyar Nobel-díjasok neveit tartalmazó listák szinte mind feltüntetik, pedig Romániában született és amerikai állampolgár. Magyar vagy sem? – Magyar is vagyok, természetesen. Otthon többet beszéltünk magyarul, mint románul, bár az első számú nyelv a jiddis volt. Anyám úgy ismerte a magyar irodalmat, mint én most a franciát. Már sok éve nem beszéltem magyarul, de olvasni most is tudok, és amikor lehet, megpróbálom használni a nyelvet. Másrészt persze nem feledhetem, amit magyarok tettek velem. Szigetben nem nagyon láttunk németeket, csak magyarokat – csendőröket. A német megszállást követő piszkos munkát a magyarok végezték el.” Ebben az összefüggésben különösen fontos az, amit Elie Wiesel mond egy másik kérdésre válaszolva, és amit az interjú címe is kiemel: „A bűn nem öröklődik.” A jelen csak akkor bűnös, ha nem ismeri (f)el vagy épp megismétli a múlt hibáit.

Elie Wieselt a hazája megtagadta, elüldözte– ideje lenne megtalálnia őt.

Ui. Nem tudom, látott-e Auschwitz-Birkenauban Elie Wiesel sonderkommandósokat; azt sem, hogy megtekintette-e tavaly/idén a megrázó filmet, a Saul fiát. De azt tudom, hogy akárcsak a filmről és a készítőiről megjelent sok magyarországi cikk alatt, most a Wieselt búcsúztató írások alatt is sok helyen ott a megjegyzés: „Ez a cikk nem kommentelhető”. Mi nem tesszük ezt erdélyi olvasóinkkal – ez a vállalt tétünk, valamennyiünk erkölcsi próbájaként.