Ady András: Elrettenjenek!
Ez elméletileg egy follow-up anyag, és semmiképpen nem a PR munkakörben ismert, szűkített „esemény után is érjük el a meghívottakat” értelemben, hanem a zsurnalisztikai verzióban: egy téma utánkövetése.
A varsói NATO-csúcs egyik legnagyobb várt hozadéka, a konkrétum egy Fekete-tengeri közös román-bolgár-török flotta felállításáról: elmaradt. A román fél által elvárt formában mindenképpen, az oroszosan presszingelt bolgárok fellélegezhettek, a törökök szintén, folyhat a barátkozás Moszkvával. Persze eredmény, hogy a közös hadgyakorlatok száma nem csökken és az ígéretek szerint az elfeledett déli zónában hangsúlyosabb lesz az Észak-Atlanti légi jelenlét. Azaz hajók nem annyira, repülők inkább.
Az általános benyomás a csúcsról a nyilatkozatözön (csak párat említve, mint a Summit Communiqué, a Declaration on Afganistan, a Cyber Defense Pledge, a Statement of the NATO-Georgia Commission, vagy a civilek védelméről szóló nyilatkozat), és hogy ritkábban esik szó Oroszországról. Illetve amikor a híranyagokat olvassuk, és említés történik Oroszországról, akkor is a hangvétel a NATO oldaláról az, hogy a Szövetség továbbra is fontosnak és kívánatosnak tartja a párbeszédet a keleti partnerrel, egyáltalán partnerként tekint rá, nem (teljesen) ellenként. Pedig ez ugyanaz a szervezet, amelyről alakulása környékén Lord Ismay azt mondta, hogy három célja lesz: az amerikaiakat benntartani, a németeket lenn tartani, az oroszokat kinn tartani.
Egy hidegháborún és az azt követő perióduson túl, amikor a német jólneveltség tisztázódott, az amerikai súly garantált jelenlét, az orosz kérdés pedig kisebb áramesés után ismét magasfeszültségű lett, az ismayi megfogalmazás ma is használható.
Az orosz sajtó – kissé paranoiásan – figyelt a fontos árnyalatokra, amelyek Nyugaton adott esetben kozmetikázás áldozataivá lettek, ezek közül pedig egy fontos fogalom, amely a csúcson többször elhangzott az elrettentés volt. Például Madeleine Albright volt külügyminiszter szerint ideje lenne a „határzóna” megnyugtatásról/biztosításról áttérni az oroszok elrettentésére. Csak így. A NATO-val nem lehet viccelni, akkor se, ha a főtitkár Jens Stoltenberg próbálta stoppolni a pattogó hidegháborús hasonlatokat.
Amit mellékesen jól is tett, mert ez csak külcsínben hasonlít a hidegháborúhoz. Itt nem a két klasszikus nukleáris blokk feszül egymásnak a klasszikus nukleáris elrettentés izomgörcsében (annak ellenére, hogy a csúcson is tisztázták, hogy a NATO három lábon áll: hagyományos fegyverek, nukleárisak és rakétavédelem, és az orosz is rakétás népség), hanem egy egyenlőtlen erőviszony a meghatározó. A Nyugatnak jobb és fejlettebb a fegyverzete, mint Moszkvának, de nukleáris eszközökkel meg a mennyiségekkel nem áll olyan jól, ugyanakkor a hidegháború jól kialakult stratégiai/taktikai balanszírozását felváltotta a hibrid hadviselés helyzetváltozó szerencse-egyensúlya. Márpedig ez a helyzet csak egy megvadult fegyverkezési versenynek használ, mégha az zömmel konvencionális is, de hát ez a kifejezés is oly „hideg(és)háborús”...
Fotó: ujszo.com