facebook cover


Papp Sándor Zsigmond: Ha felkap a vihar


Array ( [0] => PappSandorZsigmond.png [foto] => PappSandorZsigmond.png )
-A A+

A veszteségek korát éljük.

Előbb az egyik világhírű írónk ment el, de még fel sem foghattuk, el sem gyászolhattuk, mert a nizzai majd a törökországi hírek kezdtek záporozni ránk, tovább gyengítve azt az illúziót, hogy biztonságos és békés világban élünk. Olyan világban, amelyben az lehet a legnagyobb fájdalom, hogy egy zseniális szerző nem küzdhet tovább, humorával nem oldja fel a bennünk támadó kétségeket, nem nyugtat meg a puszta jelenlétével, kisugárzásával, mint afféle modern sámán. És mi hiszünk neki és benne, anélkül hogy ennek különösebb jelentőséget tulajdonítanánk, hiszen az olvasás és az írás nem feladat, hanem elsősorban öröm. Nem vátesz, csak egy könnyű kéz a vállunkon.

De még ez sem volt elég, mert a halál tizenkilencre is lapot húz: egy olyan zenekar sincs többé, amely a legtöbb búcsúval írta be magát a magyar könnyűzene történetébe és amely szintén világhírű lehetett volna, ha nem veszik el tőlük az esélyt. Nincs többé az LGT, mert nincs többé Somló Tamás, a három meghatározó hang egyike, soha nem csendülhet fel úgy az Álomarcú lány (a zenéjét egyébként épp Somló írta), ahogy az kellene, de ugyanígy nem hallhatjuk többé tőle a kevésbé játszott Nagyon kell, hogy szeress című alapvetést vagy azt, hogy Nem adom fel.

Pedig az első kettőre annyi szerelem szövődött szerte e hazában, hogy népességszaporulati kormányprogramot lehetett volna rá építeni. Mert néha könnyebben viszi előre a magyarság ügyét egy-egy sláger, mint a honatyák nemes erőfeszítése. És most akkor megint csak a legendák (vagy másként: az irodalom) között éledhetnek fel azok a történetek, hogy aki omegás volt, az kicsit fújt az elgétésekre, és fordítva, amíg a nosztalgia végképp össze nem mosta a két szupergroup táborát.

Én inkább elgétés voltam, bár tudom, hogy Presser mennyire meghatározta a korai Omegát, de mégis. Emlékszem, hogy a nagy, az igazi Búcsúkoncertre igazi gőzössel pöfögtek be a Nyugati pályaudvarra. Nem volt jegyünk, ezért ötszáz forintot adtunk az egyik beengedő embernek, így ott lehettünk a tízezrek között. (Akkor még azt hittük, végleges a búcsú pedig a két főpróba és a két ráadás igazán figyelmezhetett volna, hogy búcsúzni csak hosszan érdemes.) A Nyugati padjain aludtunk, már amennyire lehetett, és nagyon élveztük, hogy az apáink korosztályával énekelhettük együtt az életünket meghatározó dalokat.

És most ez ment el, meg a többi Somló-dal (Olyan szépek voltunk), és persze megmarad hang- és merevlemezen, meg mindenféle hordozón, hibátlanul, akárhányszor visszajátszhatóan, de akkor is úgy érezzük, hogy itt és most megint kiszakadt belőlünk valami, amit nem lehet visszatapasztani, lehet, hogy az ifjúság, az egyre kevésbé beteljesedő álmok. Mert ennek volt a hangja Somló (is). És itt marad a török puccs, a nizzai mészárlás, az egyre több halott és az egyre növekvő félelem, ami épp azt a tágasságot veszi el tőlünk, ami kinyújtózhatott a dalokban és a regényekben, azt a szabadságot, ami akkor is táplálta őket, amikor elvileg még nem is tudhattunk róla, hiszen nem volt mindennapos, könnyű tapasztalat.

Én csak azt nem akarnám, hogy odáig fajuljanak a dolgok, hogy ezek a dalok és regények fénytelen rekvizitumokká váljanak, mert senki sem érti már, hogy mit is akartak mondani valamikor. Mert se tágasság, se szabadság, csak a rettegés különféle szólamai recsegnek, és ezekre még rá is akaszkodik a hatalom, hogy még inkább a maga javára fordítsa ki a helyzetet. Hiszen olyan könnyű lesz majd félreérteni a régi optimizmusunkat: Míg házadba bújtál a széltől / Ó, a vihar engem felkapott. 

Fotó: hirado.hu



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik