Régóta tűnődöm azon, mi lenne az RMDSZ-szel, ha Romániában létezne egy igazi demokratikus párt, amely ha nem is kérkedne kiállásával a jogállamiság, a különböző kisebbségek jog- és esélyegyenlősége mellett, de hatalomgyakorlása során betartana és a gyakorlatban is érvényesítene minden játékszabályt. Persze erre azonnal azt lehetne mondani, hogy ha létezne is ilyen párt Romániában, akkor az közelébe sem kerülne a hatalomnak. Megengedem. De „gondolatkísérletem” nem azt célozza, hogy ez a hipotetikus román tömörülés mit kezdene magával, hanem azt, hogy az RMDSZ-nek hogyan kellene hozzáalkalmaznia stratégiáját, politikáját egy ilyen szokatlan helyzethez annak érdekében, hogy fennmaradjon sajátos szerepkörében s ne veszítsen szavazatokat.

Számomra ugyanis kétségtelennek tűnik, hogy ha nem élnénk örökös fenyegetettségben a jogainkat, lehetőségeinket illetően, beleértve a már kivívott jussaink visszaszorítására tett fokozódó kísérleteket, és ha létezne egy reális választási alternatíva, akkor az RMDSZ képviselete a – különben okosan kivívott – tartaléklehetőségre lenne utalva.

Úgyhogy meglehetős zavarban vagyok, amikor meg kell mondanom, hogy szerencsére vagy sajnos nincsen ilyen román párt. Mint ahogy azt is nehezen döntöm el, hogy sajnos vagy szerencsére működik-e az RMDSZ magát alternatívának nevező „belső ellenzéke”, amelynek mintha egyedüli célja az lenne, hogy maga aktiválja az alternatív bejutási küszöböt. (Ebben ki is merítve minden alternativitását.) Tehát miközben paradoxális és szomorú módon az RMDSZ politikai indokoltsága, parlamenti jelenléte szempontjából a hétköznapi és a hatalmi magyarellenesség választási esélyt jelent, szövetségünknek egy kisebb részhalmaza ez ellen az esély ellen dolgozik.

Romániában persze nem szűnt és nem változott meg az, hogy a választások közeledtével felerősödnek a nacionalista hangok. De ismétlem: ez a „mélyben”, a szavazási hajlandóságot illetően voltaképpen növeli érdekképviseletünk esélyeit, mégpedig egy nem túlságosan bonyolult lelki mechanizmus révén: veszélyt érezve a közösség összezár, s minél erősebb a fenyegetés, annál erősebb vele szemben az ellenállás. Már ezért sem fogom tehát lekicsinyleni a nacionalista hangok jelentőségét.:) Azt azért hozzáteszem, hogy a Nagy-Románia Pártnak és boldogtalan emlékezetű vezérének a kimúltával már a román nacionalista úszítás sem a régi. Távol álljon tőlem, hogy visszasírjam a Cionteakat, Funarokat és Vadimokat, de ez a mostani, Diaconu vagy hogy hívják, az ülepükig sem ér. Nyomja ő a szöveget, hangzatos nevű pártja megpróbálja a maga talajmentiségében megjátszani a hárkosz gyűjtőalakulatot, de mindenki tudja, hogy lényegében nem egyéb, mint a PSD féregnyúlványa – egymástól egymásnak adják és veszik a szavazatokat. Ami persze nem azt jelenti, hogy a román lakosságnak ne volna egy olyan kiterjedt szegmense, amelyik nagyon is fogékony a primitív nacionalizmusra, viszont ezen a szegmensen nagyon sokan osztoznak, hisz az ALDE-t leszámítva aligha szerepel jelentősebb párt a választási listákon, amelyiknek ne volnának meg a nacionalista hangadói.

Ezzel a pitiségében egységes párttal kapcsolatban az egyetlen figyelemreméltó mozzanat a volt miniszterelnök viszonyulása. Victor Ponta kijelentette, hogy szerinte Romániában szükség van egy szélsőségektől mentes nacionalista pártra. Hozzátette: modern nacionalista pártra gondol. Nos, szerintem meg igazából modern nacionalista párt nincs! Illetve van, hogyne volna, hiszen látjuk, hogy nem egy ilyen párt működik akár az Európai Parlamentben is, szinte mind a jobboldalon, és országában az Európai Néppárthoz tartozó mindegyik állam- vagy miniszterelnök kinyilatkoztatja, hogy szükség van „szélsőségektől mentes, modern” nacionalista pártokra. Tehát kivel tartunk, Victor Pontával, aki azt mondja, hogy szükség van a – mérsékelt – nacionalista pártokra, vagy mondjuk Obán Viktorral, aki azt mondja, hogy szükség van nacionalista pártokra. Különben ez az egyre üldözöttebb Victor Ponta volt az, aki felvette a PSD-be a lelkiszegény Bogdan Diaconut, de ugyanő rúgatta is ki – éppen a szélsőségessége miatt, a saját kifejezésével azért, mert „túltolta a magyarellenesség szekerét”.

Alattomosságában is keményen ellenünk dolgozik viszont az új európai poszt- (vagy meta?)nacionalizmus: a mindig kisebbségellenes etnocentrizmus és identitásképző megosztottság. Az, hogy megfontolatlan propagandahadjáratok nyomán az emberek a demokráciát formalitásnak, akadálynak érzik, a megoldást pedig – mindinkább a nemzeti érdekre apellálva – radikális, szélsőséges, demagóg politikusoktól várják, a „nemzeti szellem” védelmét szembeállítva az összeurópai identitással és közösségvállalással. „A modern nyugati demokrácia alapja a második világháború után kialakult új rendben az emberi jogok tiszteletben tartása volt azon az alapon, hogy ezek szisztematikus megsértése, felülírása ideológiai, származási, nemzeti vagy állami alapon náci és kommunista diktatúrához, világtragédiához vezetett.” Írja egy okos cikk reménytelen szerzője. Az emberi jogok elvetése – mert gyakorlatilag ezzel egyenértékű az új nacionalizmus önző erőltetése a politikai korrektséggel és a szolidaritással szemben – eleve kudarcra ítél mindenfajta kisebbségvédelmi törekvést.

Mindezekhez az őszutói parlamenti választások távlatában az RMDSZ számára hozzáadódik egy konkrét, reális belső veszély. Az, ami az egész román társdalmi és politikai életet annyira jellemzi: a kompetenciahiány, szoros kapcsolatban a kényszerű, bizonytalan kimenetelű nemzedékváltással. Erről legközelebb.

Fotó: origo.hu