És hova álljanak a belgák?

Mármint azok a naiv, álmodozó és még nem apatikus kisebbségiek, akiknek az ünnep még jelentene valamit, legalábbis nem zárkóznak el attól, hogy többet jelentsen puszta szabadnapnál, viszont sem fütyülni, sem alattvalóként bólogatni nem akarnak és nem tudnak. És át szeretnék érezni egy futó pillanatra azt a közösségi élményt, amit lassan kizárólag csak a sport, az olimpiai aranyérmek vagy a győztes tétmeccsek hoznak magukkal, amúgy teljesen elképzelhetetlen. Hiszen a mentő vinné el azt, aki hangosan is ki merné mondani, hogy az ünnep nem elsősorban a vezérakolba tartozóknak szól, nem a kisajátítóknak, magyarul az ünnep nem az állandósulni látszó kampány része, hanem afféle fegyverszünet. Romantikusabban: békejobb.

Csakhogy jól láthatóan egyre alkalmatlanabbá válunk minderre. A hatalmon lévőknek az ünnep demonstráció, hatalmon kívülieknek alkalom a tiltakozás kifejezésére. És ez máris a Karinthy-féle férfi és női reláció: amennyire vagy te hatalom, annyira vagyok én tiltakozó. Amennyire nem akarsz látni, annyira hangosan fütyülök, és kimondottan jól jön, ha a híveid még meg is vernek közben, legalább ország-világ láthatja valódi mivoltodat. Csakhogy ebből aztán már nem is lehet kitörni, mert a következő sem ünnep lesz, hanem revans, még több őrrel és még nagyobb biztonsággal, még jobban kipirult arcokkal és még nagyobb sípokkal. Amíg végül már csak kipirult halláskárosultak maradnak, akik egymásnak mutogatnak egyezményes jeleket, miközben a szónok békéről hörög a pódiumon.

Jó néhány éve szokásban van már, hogy a választások nyertese zsebrevághatja az ünnepeket, piros napos ürüggyel ünnepelheti saját magát és kizárólag csak magát, ahelyett hogy jó házigazdaként viselkedne, egy igazán jó bulit hozna össze, amelyen ő is szólhat pár szót, de alapjában véve mégis az a dolga, hogy a vendégek jól érezzék magukat. Fontosabb legyen a hideg sör és a meleg virsli, mint a folytonos dicsekvés, hogy mi fizettük ki elsőként a csekket a tömbházban, és nekünk köszön előre a gondnok és a gázóra-leolvasó.

Ez a kisajátítás aztán egyre rosszabb beszédeket is eredményez, minden szónok ’56-os örököse és az államalapítók puszipajtása, ő harcolt a Corvin köznél és ő sütötte az első kenyeret, neki drukkol Európa és miatta reszket a világ. A belgák meg csak egyet tehetnek: jó messzire elkerülik az egészet. Snookert néznek a tévében vagy vellneszben áztatják meggyötört idegeiket.

Nem is tudom, miért jut ez most eszembe, de a napokban feltűnt egy teherautó Pest egyik legforgalmasabb utcáján, amelynek elsötétített üvegű rakterében tematikus filmet forgatnak. A bentiek (és a kamera) mindent lát a külvilágból, az épp siető vagy megállóban várakozó emberekből, miközben gyűrik az ipart, élvezik az élvezhetőt. A kintiek meg nem tudnak semmiről, arról sem, hogy épp egy film statisztáiként mozognak, legfeljebb a gyanúsan imbolygó teherautó árulkodhat valamiről, de hát kinek van ereje gyanakodni cekkerrel, útban a piac, hivatal, iskola felé? A teherautó oldalára ragasztott A4-es papírlap persze mindenkit figyelmeztet rá, hogy ha épp erre sétál, akkor maga is szereplővé válik, de ezt csak akkor lehet elolvasni, ha egészen közel megyünk az autóhoz, az viszont bentről (és a filmen) pont úgy festene, mintha perverz módon kukkolnánk a bentieket. Annak drukkolnánk, hogy szebb legyen az élvezet pillanata, plasztikusabbak és kifejezőbbek a csupasz testeken táncoló fények. Azok izgalma viszont csak nő a kintiek mindennapi és ostoba sürgölődését és gyanútlanságát látva, mert nem is sejtik, micsoda válogatott gyönyöröket élnek át a sötét üveggel elkerített és védett szereplők.

Szinte kár, hogy csak négyévenként tartanak castingot.