Itt az amerikai választás, s bár nagy a kísértés a jósolásra, ellenállok, hisz: a brexit-szavazás előtt biztosak voltunk a maradás győzelmében, s a kolumbiai béke is általános óhajnak tűnt. Majd utána jön egy „kivel, hogyan tovább” elmélkedés. Csak jelzem: a glóbuszon mindenkinek jobb lenne, ha nem Trump lenne az elnök – még Trumpnak magának is.

Az viszont érdekes, hogy mivé lehet az az erőbedobás, mellyel Moszkva mint bekavaró fél, belépett az amerikai elnökválasztásba. A jobbik eset az, ha csak masszív/hiábavaló pénzkidobás volt, a rosszabbik az, ha ez egy olyan út, melyen nincs megállás.

Nehéz nem észrevenni a kibertámadásokat, amelyek a két jelölt majd mindhárom televíziós összecsapását megelőzték. Kezdődött júliusban a Demokrata Nemzeti Bizottság és a még esélyes Bernie Sanders megtámadásával. Folytatódott Hillary Clinton szerverbotrányának a felpumpálásával, ami most is tart, s amelyet Donald Trump minden alkalommal kihasznált, mondva, hogy létfontosságú anyagok juthattak az oroszok kezére. Clinton válasza: ha Trump Putyin spionja, úgy nem csoda, hogy mindenről tud, ami kibertámadás, levelezés és főleg a másik oldalé. (Alapos elemzések témája, hogy az oroszok valóban meghekkelték-e az amerikai elnökválasztást. A szerk. megj.)

Őrültségnek tűnik, ám demens a képlet maga – fura egybeesések vannak azzal, hogy az aleppói részvételre mikor kapcsolt rá Moszkva: véletlenül az október 9-i tévézés előtt.

A harmadik tévévita előtt volt is egy kis megállás az orosz bombázásokban, ami elegendő muníció volt Trumpnak: Clintonnal és táborával (Obama) azt tesznek az oroszok, amit akarnak. Mondják, hogy az ukrajnai konfliktust nem használta fel így Moszkva, de mintha mégis, hisz itt a legújabb orosz kibertámadás-botrány, amely ezúttal Moszkva felé robbant: az ukrán Kyber Junta hekkercsoport nyilvánosságra hozott valamiket, amik úgy néznek ki, mint Putyin és Vladiszlav Surkov (tanácsadó, a normandiai négyes formátum berlini árnyékkomponense) e-mailjeinek tartalmai. Az egyik érdekes levelezés épp arról folyt, hogy miként lehet az ukrajnai helyzetet „kontrollálható politikai erőkkel” meghatározni, s ez azért érdekes, mert a berlini Minszk-találkozó utáni periódusra vonatkozik. Ehhez Amerikának az az érdeke kapcsolódik, hogy hozza előbbre Ukrajna politikai engedékenységét, a végére hagyva az orosz fegyverek visszavonásának szorgalmazását. A projekt Obama kedvence, sikere Clinton sikere is lenne, így Trumpnak ellenszenves. A kalinyingrádi újabb rakétatelepítés, az orosz-amerikai plutóniumhasznosítás orosz felfüggesztése, annak lehetősége, hogy amennyiben ezt végigviszik, végét jelentheti annak is, amit 2011-től egy (RE)START-egyezménynek neveznek – mindez csak hab a tortán.

Most nem az a kérdés, hogy Moszkva hatása Washingtonra rokonszenvesebbé teszi–e az oroszokat világszerte, s nem kérdés, hogy ki Moszkva favoritja, csak az kérdés, hogy ha Clinton győz, mi lesz az orosz válasz. Bár úgy érzem, bárki lesz az amerikai nagyfőnök, az orosz kampányolásnak könnyen lehet olyan olvasata, hogy az eszkaláció törvényei szerint belemanőverezték magukat egy helyzetbe, amelyből csak előre lehet menekülni, közben veszítgetni az arcot és egyre erőszakosabban reagálni.