Sznúkert nézek, mert az megnyugtat. Egymás után esnek be a golyók, s az egésznek van valami brit hűvössége. Persze ma már az is megnyugtató, ha nem olvasok újságot, nem hallgatok híreket. Főként újságokról szóló újságokat nem érdemes mostanában böngészni: nem fizet a 168 óra, nem tudni, ki vette meg a Népszavát, és az Index körül is gyűlnek a keselyűk. Nem kell különösebben érzékenynek lenni az összeesküvés-elméletekhez ahhoz, hogy valaki észrevegye az amúgy alig leplezett szándékot: a lehető legkevesebb helyen jelenjen meg olyan hír, ami meg tudná zavarni a nemzeti együttműködés rendszerét. A 168 órát már azért is érdemes lenne elhallgattatni, mert egyre kínosabb dolgokat hoz le Dózsa László (Schmidt Mária kedvence, akit plakáton is népszerűsítettek Pest utcáin; kár, hogy a kép nem őt ábrázolja)’56-os hőstettei kapcsán. Mintha csak Háry János mondta volna tollba Münchausen bárónak.   

A végén még tényleg a mérsékelt jobboldali fórumok kerülnek „ellenzéki” pozícióba, a minap is a Mandineren jelent meg egy igen jó és alapos interjú Ungváry Krisztiánnal, aki nem csak fütyült az október végi állami ünnepségen, de a vérét is adta a szabad véleménynyilvánításért. Az interjúból kiderül, hogy az esemény után szinte mindenki megkereste, hogy nyilatkozzon, de ő nem állt kötélnek, mert nem akarta, hogy róla szóljon ez a történet. Csupán az adóforintokból hizlalt köztévé és a kormánypárti médiumok tettek úgy, mintha az egész nem is történt volna meg. (Mostani hír, hogy „a kiegyensúlyozott, pontos, alapos, tárgyilagos és felelős hírszolgáltatásra, valamint tájékoztatásra; az egyes eltérő vélemények ütköztetésére” felesküdött M1-en a népszavazással kapcsolatos hírek 91 százalékban a kormány álláspontját tükrözték. A berlini székhelyű Democracy Reporting International nevű szervezet figyelte egy héten át az öt legfontosabb, hírműsort is szolgáltató tévécsatornát. Van még kérdés?)

Kezdek hinni benne, hogy ez jó nekünk. A hosszú élet titka mégis a kellemetlen valóság makacs tagadásán, illetve átfogalmazásán alapul. Vagyis hol szeretet van, / ott szeretet van (…) nemcsak a titkon / félignyílt ajtón / ijedten / besuttogott hírekben, // a száj elé hulltan / pisszt jelző ujjban, hanem minden másban is.

Most kezdem csak érteni, hogy mennyi erő rejlett a gyermekkoromban oly sokat hallott mondatban: csak rosszabb ne legyen. Mennyi hit dolgozott itt abban, hogy a rossz bizonyos szempontból jó, mert idővel hozzá lehet szokni, alkalmazkodni és hozzádörgölőzni, majd a magunk módján kicselezni. Ezért is ne tiltakozzon ellene senki, mert akkor csak felbosszantjuk a rossz előidézőit, és megint csavarintanak egyet a dolgokon. Hosszú évek telhetnek el ezzel az önfeloldó leleménnyel.

A mai passzivitást látva nagyon úgy tűnik, hogy Magyarország is kezd berendezkedni a fenti mondat kényelmébe. Elege van mindenből, ami kibillenthetné a nyugalmából, ami elronthatja a wellnesz-hétvége punnyadtságát, ami elvenné a vacsora ízét. Ahogy a puliszka, úgy a rántott hús sem egy kimondott forradalmár.

Magyarország élni akar. Ahogy és amíg hagyják. Ki helikopterrel, ki anélkül. És talán már azt is elhiszi, hogy nem érdemel jobbat, csak ezt a gulyásdiktatúrát, ezt a habart önkényeskedést, ami azért kellő erővel szemben kissé mindig meghátrál, hogy aztán szépen, lassan bedarálja. Évekig elleszünk így, kicsit mindig szörnyülködve, kicsit mindig megnyugodva, hogy a legnagyobb sérelmek nem velünk esnek meg. Amíg pláza van, addig a sajtószabadság kérdése nem is érthető.

Ha most sietnek, még elcsíphetik a China Championship sznúker döntőjét. Engem már csak az bosszantana, ha nem Higgins nyerne. A többi nem érdekel.

Fotó: brothersoft.com