Papp Sándor Zsigmond: A vesztesek olimpiája
Aki végignézte a Federer–Nadal mérkőzést az Australian Open döntőjében, és látta a féléves kényszerpihenő után visszatérő, immár harmincöt éves teniszlegenda fonákjait majd örömkönnyeit, az tudja: a sportban van valami egészen varázslatos és felemelő. Ugyanez repítette a szabadkártyás Norvégiát egészen a döntőig a kézilabda világbajnokságon, és egy parádés félidő erejéig még azt is elhitette a nézővel, hogy igenis vannak a csodák, a sportban az esélytelenebbnek tartott csapat is megszerezheti a maga fél királyságát, ahogy egyszer a Jugoszlávia helyére az utolsó pillanatban beugró dánok verték végig a kontinens legjobbjait a labdarúgó EB-n. És akkor még nem beszéltem Piros Zsombor bravúrjáról az Ausztrál Nyílt Teniszbajnokság junior döntőjében.
És mindez egyetlen nap alatt.
Persze akiknek a sport nem több ide-oda ugráló embereknél, akik megszállottak módjára futnak, ugrálnak, és vetik magukat csöndes elszántsággal egy hol nagyobb, hol kisebb labda után, azoknak mindez merő ostobaság marad. A sport az érzelmek különös gyűjtőhelye és kiváltója, amit ha túl józanon nézünk, akkor nem az emberi természet apró győzelmeit mutatják fel, hanem az értelmetlenséget magát. Mi értelme annak, ha valaki a leggyorsabban futja le száz métert? Semmi a világon. És mégis van benne valami olyasféle borzongás, mint a legjobb Örkény egypercesekben.
Ezért is irigylem kissé azokat, akik úgy tudnak beszélni az olimpiáról, mint az emberiség legabszurdabb és legfeleslegesebb cirkuszáról. Akik a saját kívülállóságukat képesek csöndes megvetéssé párolni valami iránt, ami nem érinti meg őket. Persze abban igazuk van, hogy az utóbbi években a doppingbotrányok és a túl nagy felhajtás miatt egyre nagyobb és mélyebb vereségeket könyvelhetett el az olimpiai mozgalom presztízse szempontjából. De ettől Szilágyi Áron győzelme vagy Imre Géza veresége a riói olimpián még mindig a legnagyobb élményeim közé tartozik, amit semmi más nem tudott volna megadni, csak a sport.
Ezért is élem meg ellentmondásosan a Momentán mozgalom kampányát, az aláírásgyűjtést a népszavazás kiírására, hogy Budapest ne rendezzen olimpiát a nem túl távoli, most mégis nagyon annak tűnő jövőben. Az eszem pontosan tudja, hogy igazuk van, szegény és több sebből vérző ország ne tartson költséges házibulit, mert Görögország sorsára jut (bár e tekintetben érdemes megnézni azt is, hogy miként fest most a riói olimpiai stadion szűk egy évvel a nagy esemény után). Számtalan olyan terület van az egészségügytől az oktatásig , ahol a 3100 milliárd forintos fejlesztési költség összehasonlíthatatlanul nagyobb hatást fejtene ki. A szívem viszont pontosan tudja, hogy milyen érzés lenne, ha a magyar pólósok egyszer hazai környezetben nyernének olimpiát. (Ezért is néztem kissé irigykedve a francia válogatottat, akik a harsogó marseillaise taktusai mellett nyerték meg a vébét. Ilyen élmény nem sok van az ember életében.)
És azt is tudom, hogy a magyar kormány mindent megtesz azért, hogy az érzelmek szintjére terelje a kérdést, és ott is tartsa mindvégig. Ezért nehéz Kemény Dénessel vagy Szilágyi Áronnal „vitázni” a budapesti olimpiát népszerűsítő reklámokban, amelyeket már a film előtt is levetítenek a mozikban. Az ő szempontjukból a hazai olimpia maga lenne a csoda. Talán nem is lehet elvárni tőlük, hogy számokról, megvalósíthatóságról, hosszú távú következményekről beszéljenek. Abban viszont van felelősségük, hogy úgy tüntetik fel a problémát, mintha olimpiát rendezni csupán a nemzeti büszkeség kérdése lenne. Holott pont ezt kellene most néhány pillanatra félretenni, és alaposabban megvizsgálni a dolgot. Ezért beszélne egy felelősebb kormány tervekről, hatástanulmányokról, és arról, hogy a pillanatnyi előnyöket milyen évtizedes hátrányok követnék. De nem beszél, mert épp abban a legügyesebb, hogy bármilyen kérdést azonnal a szív és nem az ész térfelére tol át. Ezért lesz nálunk mindenből hisztéria és nem vita. Ezért beszélünk a reklámfilmek nyelvén, ahelyett hogy közgazdászokat, városfejlesztőket, rutinos szervezőket hallgatnánk a tévében, Ezért lesznek azonnal hazaárulók az ellenzők, és ezért igazi magyarok a rendezés drukkerei. És akkor már megint nem lehet beszélni semmiről. Ebben a kontextusban még Federer sem tudna ászt ütni.
Jó úton járunk afelé, hogy az utolsó összetartó, közösségi élményt teremtő dolgunkat (lásd a magyar válogatott győzelmét és döntetlenjeit ünneplő tömeget a körúton) is tönkretegyük, elvegyük saját magunktól. Mert ha így folytatjuk, tényleg értelmetlenné válik a kérdés: ha nyerünk is a pályázaton, nem lesz ki előtt győzni 24-ben vagy 28-ban (és még le is gatyásodunk). Egymás ellen acsarkodó magyarok ülnek majd sötét arccal a tévé előtt, bebörtönözve a saját indulataikba. És ez nagyobb veszteség lenne, mint vereséget szenvedni minden számban.
Fotó: bbj.hu