A posztmodern, posztkommunizmus, posztdemokrácia után elkövetkezett a posztigazság kora is. Azaz, az új posztévezredben már nincs igazság. Ezt az „igazságot” – legalábbis politikai vonatkozásban – csupán a Clinton–Trump választási párharc tudatosította, valójában már a posztmodern filozófiája, erkölcstana és esztétikája is ezen az „alaptételen” nyugodott.

Persze a posztmodern még körültekintőbb volt. Pusztán azt állította, hogy abszolút igazság nincs, csupán részigazságok vannak. Bármely állítás a legkülönbözőbb nézőpontokból értelmezhető. Több családot is ismerek, melyekben a szülői szeretet a gyerekek körül kisebb óvodányi játékkészletet halmozott fel. Sok ez vagy kevés? Annak a családnak, amelynek legfeljebb Karácsonykor futja új játékokra, nyilvánvalóan rengeteg. De abban a családban, melyben a szülők minden vásárlásból való hazatértükkor új és új ajándékokkal állítanak be, mert ha nem, kitör a szívfájdalom, nyilvánvalóan kevés. Mindazonáltal bármelyik olvasóm töprengés nélkül eldöntheti, hogy mi a sok és mi a kevés. Van ugyanis egy természetes átlag, amihez viszonyítunk. Igaz ugyan, hogy ez az átlag bizonytalan. Egyfajta intuitív képződmény, mely maga is személyről személyre módosulhat kissé. A probléma azonban ennél is bonyolultabb. Ki tudná pontosan megmondani, hogy melyik az a méret, melynél a dombot már egyetlen lapát föld is heggyé növeli. Azaz, hol van a domb és a hegy közti egyetlen lapát földben mérhető határ? Ilyen esetekben a határ sokszor egészen széles „sávvá” dagad. A tudomány az adott problémát Szóritész-paradoxonnak nevezi. S az efféle dilemmákon az idők végezetéig el lehet vitatkozni, sőt akár töprengeni is. A különbségtétel csak akkor válik lehetségessé, ha a viszonyítási alap léptékét a lapát föld sok ezer- vagy tízezerszeresére növeljük.

A gond csak az, hogy voltaképpen minden fogalmunk a domb, illetve a hegy fogalmához hasonlatos. A zökkenőmentes kommunikáció csak úgy válhat lehetővé, ha az adott nyelv beszélői nagyvonalakban ugyanazt értik a fogalmakon, azaz egyrészt a megfelelő léptékkel élnek, másrészt az értelmezéshez ugyanazt a mindenki által elfogadott átlagot veszik alapul. Azaz, ha a társadalom valódi közösségként funkcionál. Ha a közösség tagjai közt az alapvető értékekre vonatkozóan – hiszen a nyelv nem csak leírás, hanem minden ízében értékelés, azaz kifejezés is – konszenzus uralkodik. A konszenzushoz persze az is hozzátartozik, hogy egy kijelentés hallatán a beszélő helyébe tudjuk képzelni magunkat, s az empátia révén a társadalmi helyzetünkből, nemi, életkori, műveltségbeli különbözőségeinkből adódó viszonylagosságot is mérsékeljük.

Ezért aztán a posztmodern tétel még bizonyos mértékig összeegyeztethető volt a demokráciával, hiszen a részigazságokról még joggal feltételezhettük, hogy azok kiegészítik egymást, tehát ellentmondásmentes társadalmi valóság is felépíthető belőlük.

Annak azonban, amit ma a közbeszéd posztigazságnak titulál, semmi köze a részigazságokhoz. A posztigazság nem az igazság tagadása, még csak nem is az igazság gyakorta rendkívüli bonyolultságának fel- és elismerése, épp ellenkezőleg, a hazugság abszolutizálása: az abszolúttá hazudott egyoldalúság. A posztigazság korában a hazugság jelenik meg abszolút igazságként.

Az abszolút hazugság alaptulajdonsága az ellenőrizhetetlenség: Orosz hekkerek juttatták győzelemre Trumpot; Hilary Clinton, akárcsak Obama, az egyetlen helyes ideológiát képviselte…

A fenti két állítás nyilvánvalóan vagy csak a republikánusok vagy csak a demokraták nézőpontjából igaz. Azaz bizonyíthatatlan állítások, melyeket a szemben álló táborok abszolút igazságok vagy abszolút hazugságok gyanánt könyvelnek el. Következésként nem az egyes állításokkal van a baj. A problémát az okozza, hogy az Amerikai Egyesült Államok társadalma egyre kevésbé kulturális közösség. Mindannyian angolul beszélnek, csakhogy a fogalmakon közelről sem ugyanazt értik. A szavak nem valamely valóságra vonatkoznak. Pusztán érzelmi jelentésük van. Nem leírnak, csupán kifejeznek. Legtöbbször indulatot. A szavak igazságtartalma, ha a kijelentést a valóságra, azaz az elhangzás tárgyi kontextusára vonatkoztatjuk, illetve logikai ellentmondás-mentességét ellenőrizzük, legtöbbször maradéktalanul tisztázható. A szavakba rejtett gyűlöletnek, a megvetésnek, az ingerültségnek, az undornak azonban nincs igazságértéke, ezek az érzések csak „igazak” lehetnek. Aki gyűlölködik, az nem az érzelmeit igazítja a valósághoz, hanem a valóságot az érzelmeihez. Ez az utóbbi eljárás pedig jelentéstanilag és logikailag egyaránt csakis hazug állításokat generálhat. Olyan kijelentéseket, melyeket pusztán az azonos érzésvilág legitimálhat. A társadalmak ily módon ellenséges érzületű „kulturális” nemzetekre esnek szét. A posztigazság érzelmi háttere – szerkezetét és működésmódjait illetően – színtiszta nacionalizmus. Ekként szerfelett paradox képződmény is, hiszen ugyanazon a nyelvi-kulturális közösségen belül lángol fel. S mint minden nacionalizmus, csakis háborús indulatokat generálhat.

Ahhoz, hogy társadalmaink működőképessé válhassanak, valamiféle poszthazugság korának kellene elkövetkeznie.

Ennek azonban nem sok jele van.

Fotó: guim.co.uk