Elszállt tehát a nemzeti álom, az aláírók és aktivisták pedig hetedíziglen álomgyilkosok lettek.

De nem is ez a legnagyobb gond. Hanem az, hogy miért nem merte a kormány a budapestiekre hagyni a döntés jogát? Miért hagyta cserben az olimpia támogatóit vagy a bizonytalanokat? Miért nem bízott abban, hogy egy jó kampánnyal valóban nemzeti érdekké válhat az, amit annak neveztek? Más kérdés, hogy a vélhetően érvénytelen népszavazás messze nem hozta volna azokat a számokat, amelyek ilyenkor kellenének: hatvan százalékos támogatási arány alatt a NOB nem nagyon ítéli oda senkinek az olimpia megrendezését. Mert nekik ez fontos.

Könnyű most persze az ellenzékre tolni mindent. Korábban ők is akarták, támogatták is, most meg elárulták, hangzik a vád Fidesz részről. Csakhogy nem igazán róluk kellene beszélni, hanem arról a 260 ezer emberről, akik népszavazást szerettek volna a kérdésben. Mert nem az ellenzék, hanem – ahogy ezt szokás mondani a másik oldalon – a zemberek írták alá az íveket. Persze nagyon vegyes társaság ez, nagyon vegyes motivációkkal. Volt, aki egyszerűen nem akart felfordulást a városában, mások egészen másra költötték volna a pénzt; volt, aki csak be akart inteni egy népszerűtlen kormánynak, megint más meg utálja a sportot és egy forintot sem adna rá, megint mások meg üzenni akartak ezzel: tovább már ne tömjétek a zsebeteket. Épp elég volt az elszállt vizes vébé (négyszeres túlköltés), és az elszállni látszó Puskás Stadion (még el sem kezdték, de már négyszer drágább lesz, mint amit eredetileg bejelentettek). És olyanok is voltak mint én, akik úgy vélték: ilyen horderejű kérdésben igenis kell népszavazás, mert ez nem csupán a demokratikus viszonyokat erősíti, hanem minden érzelemnél és reklámplakátnál nagyobb legitimitást ad.

Sokkal fájóbb, hogy ez az álom száll most el, mint hogy maga az olimpia. A kormány most is csak az erő nyelvén ért, és ha úgy látja, hogy nagyobb erő feszülhet ellene, akkor azonnal eldob mindent, és úgy tesz, mintha ott sem lett volna. (Érdemes megnézni azt az ijedt kapkodást, miután a Momentum leadta az aláírt íveket, és kiderült, hogy a legrosszabb rémálmukat is meghaladta az aláírások száma.) Pedig engem egy okos kampány igenis meggyőzhetett volna. Egy számokkal, megtérülési mutatókkal operáló stratégia. Valami, ami nem hagymázas locsifecsi, nem szentimentális blabla. Valódi érvek, hogy miért is fontosabb ez nekünk, mint egy sor másik fontos ügy (nem leszek demagóg, és nem kezdem felsorolni). És mit jelentene azon túl, hogy lenne szlalomkajak pálya, meg egyéb finomságok.

Az a szomorú, hogy ilyen fontos ügyekben hiányzik a higgadt és szakszerű beszéd. Nem az a baj, hogy nem lehet távol tartani a politikát (ne is tartsuk, hiszen ez igenis politikai kérdés minden más mellett), hanem hogy esélye sincs a józan diskurzusnak. Árulózás van meg tolvajozás, álomgyilkosok meg pántlikások, és ez már elég is, ezzel le is tudtuk az egészet. Majd a Nagy Bölcs, a Vezérlő Tábornok eldönti, aztán a többinek kuss. Osztály, igazodj!

Ezért is mondom, hogy talán előbb ezt volna jobb tisztábba tenni, mint úgy nekimenni egy ilyen hatalmas vállalkozásnak, hogy közben még azt sem tudjuk, akarjuk-e igazán. Mert akkor inkább egyenesen átutalom a honoromat Mészáros Lőrincnek, hogy rövidre zárjuk az ügyet. Mert olimpiát az ember tényleg azért rendezzen, mert legalább egy kicsit megéri, aztán jöhet a büszkeség meg az öröm. De hogy senki torkán nem lehet lenyomni a büszkeséget, főként a budapestiek torkán, az tény. A házigazda mégsem ülhet sötét képpel a sarokban, miközben vendégül látja az egész világot.

Az olimpia korábban valóban nemzeti ügynek tűnt, csak azóta, EP szavaival élve, jött egy nagyon jól szidható kormány, amelyik a kis gömböcnél is éhesebb, és nem pukkad ki. És akkor az olimpia már csak ürügy a mohóság, az arcátlanság és a gőg ellen. Túl sokan ébredtek fel közben a mátrixból. És már nincs kedvük visszafeküdni.

Fotó: regon.hu