facebook cover


Papp Sándor Zsigmond: A szürke király


Array ( [0] => PappSandorZsigmond.png [foto] => PappSandorZsigmond.png )
-A A+

Megnéztem A fehér király filmverzióját, amely 2016-ban egy felújított, és jövőbeli Orwell-víziót tár elénk a Ceausescu-diktatúra kapcsán. Azé az Orwellét, aki a maga utópiáját a Szovjetunió és a keleti blokkban terjeszkedő kommunista rendszerekről mintázta. A kör tehát bezárul, a filmkészítők jóslata szerint a nem is olyan távoli jövőben is úgy fog kinézni a totalitárius, elnyomó hatalom, ahogy mindig is kinézett, vagyis nem tanult semmit és nem fejlődött semmit. Erőszakszervezetekre, kamerákra, és erőltetett hazafiasságra épül, hogy az egyenlőbbek még egyenlőbbek lehessenek az egyenlők között.

Talán az a legnagyobb baj az alkotással, hogy egyáltalán nem ismerünk magunkra benne. Sem a múltbéli „szülötteként”, sem a jövőbeli lehetséges diktatúra elszenvedőjeként. Azt hiszem, a „klasszikus” diktatúrák kora lejárt. Kissé snassz dolog már láncra verve terelgetni a nekünk nem tetsző embereket, mindent és mindenkit megfigyelni fárasztó és kontraproduktív, a nagyra nőtt erőszakszervezetek fenntartása költséges és könnyen a fenntartó ellen fordulhatnak. Diktátor ritkán hal meg párnák között. Ezt a mai aspiránsok is pontosan tudják: abszolút vagy annak látszó hatalmat csak ideig-óráig lehet fenntartani. A fehér király jövőbeli, technológiai és erőfölényen alapuló elnyomó rendszere is inkább nevetséges, mint félelmetes. A nép lóval és szekérrel jár, míg az egyenlőbbek robottal sakkoznak csilivili villájukban.

A film alkotói úgy gondolták, igen aktuális lehet a mű üzenete, hiszen a világ megint erre, az orwelli világkép felé halad. És akkor az általuk felsorolt közhelyek újra véres valósággá válnak. Én viszont úgy látom, hogy sokkal inkább a szürke és lopakodó diktatúrák korát éljük, és valahogy ennek kedvez a jövő is. A lopakodó diktatúra nem az erő, hanem a pénz nyelvén beszél. Híveknek és csókosaknak ad, ellenszegülőknek, közömbösöknek nem. Aki félti az egzisztenciáját, az előbb vagy utóbb beáll a sorba, olyan öncenzúrát gyakorol, amilyet közvetlenül semmilyen diktatúra nem préselne ki belőle.

A mai lopakodó, a demokrácia látszatvilágát megőrző diktatúrái sokkal népszerűbbek a világon, mint a klasszikus lánccsörgető és szögesdrótfonó régiek voltak. Már nem kell a totális uralom és azok hívságos kellékei. Nem kell lezárni a határokat, betiltani a gyülekezést, elfojtani a szólás szabadságát. Elég egy erős vagy annak látszó vezér, aki mindenhova (a színházaktól a kórházakig, a sportegyesületektől a művészi társaságokig) a saját embereit állítja, akik pedig látatlanul egyre szűkebbre szabják a demokratikus mozgások terét. Még mindig lehet beszélni a megmaradt fórumokon, de azt alig hallani a propaganda rutinos dübörgése mellett; lehet gyülekezni és morgolódni, ha túl sokan lennének, akkor a hatalom gyorsan arrébb táncol az adott kérdésben; és igen: bárki elmehet, akinek mindez nem tetszik. Az effajta berendezkedés a minidiktátorokra épül, akik már alig várták, hogy uralkodhassanak a maguk területén: színházban, községben, irodalmi társaság élén. Frusztráltak és igen nagy az étvágyuk. Ilyen kiskirályok végzik el a piszkos munkát, a szelektálást és csábítást, a félreállítást. Nem kell tenniük egyebet, mint várni: hiszen senki sem szeret tengődni, elismerés és siker nélkül élni, ezek nélkül egyre értelmetlenebbé válik a függetlenség. Dacból még nem lakott jól senki.

Szóval ezt kellene valahogy filmre vinni, ezt a láthatatlan hálót, amelybe nap mint nap belegabalyodunk, és amelyből egyre nehezebb szabadulni. Sőt lassan már nem is várjuk el magunktól, hogy kiszabaduljunk. A fogság is lehet édes teher. Nagy Testvért igenis lehet szeretni. Hiszen kegyes és mindig van pár millió a zsebében, hogy díjazza a hűséget, a megtérést. A vak hitet. A többit pedig majd oda viszi az irigység, a megalkuvás és a szolgai vágy. A maréknyi ellenálló pedig játszhatja tovább a maga szerepét. Rájuk is rettentő szükség van, hiszen rájuk hivatkozva maradhat a rendszer szalonképes. A korszerű diktátor már nem üldözi az ellenségeit, hanem életben tartja. Néha megsimogatja egyiket, másikat. Paravánként állítja őket maga elé. A többivel pedig nagyvonalúan nem törődik.

Az idő most az egyszer neki dolgozik. 



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik