Angela Merkel amerikai látogatása a jelek szerint nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Annak ellenére sem, hogy Angela Merkel a krízismenedzselés nagymestere. Görögországgal szemben például. Németországi ellenfelei azt is szokták szemére hányni, hogy csupán az erő pozíciójából képes tárgyalni, a keményebb ellenfelekkel szemben (amint az legutóbb az Erdogannal szemben kibontakozott konfliktus kezelése is bizonyította) nincsenek eszközei.

Úgy tűnik Trumpot sem sikerült levennie a lábáról, sőt akárcsak Erdogan, aki isztambuli tárgyalásaikkor kizárólag török zászlók háttere előtt fogadta német vendégét, s szemmel láthatóan már csak női mivolta miatt sem volt hajlandó emberszámba venni, az amerikai elnök sem mutatkozott túlzottan „udvariasnak”, nem csak a fotósoknak szánt Ovális Iroda-beli kötelező „meleg” kézfogás szcénája maradt el (csupán a sajtóértekezletet követően esett egy futó kézfogás), de a tárgyalásokról készült néhány felvétel is meglehetősen hűvös testbeszédet prezentált.

A találkozónak volt egy meglehetősen ironikus mozzanata is. A sajtóétekezleten Trump (nem minden hátsó gondolat nélkül nyilván) felhívta Merkel figyelmét arra a tényre, hogy „mindkettőnket lahallgattak”, mármint Obama titkosszolgálatai (egészen pontosan amerikai megbízásra egy az amerikaival „szövetséges” angol titkosszolgálat). Angela Merkelt az információ mellbe vágta. (Érthető, hiszen ez az információ őt, mint Obama szoros szövetségesét meglehetősen kínosan érinthette.) Trump nem késlekedett a kancellár zavarát azonnal aprópénzre váltani. Diadalmas iróniával jegyezte meg: „legalább van valami közös bennünk.” Ha Angela Merkel észnél van (ezek után ugyanis a diplomáciai finomságok értelmüket veszítették) a kancellárasszony is megjegyezhette volna: „Ön és a török Erdogan közt is.” Angela Merkel azonban gentleman gyanánt viselkedett. Nem vette a lapot. Trumpnak azonban sikerült Amerikát ismét „naggyá tennie”.

A diplomáciai orcátlanság (aminek sajnos alapja is volt) az előzmények ismeretében aligha lephetett meg bárkit is (nem is lepett meg), hiszen Trump korábban Angela Merkelt „katasztrófa” gyanánt jellemezte, aki bevándorlók millióit, s velük virtuális terroristákat szabadított rá Európára.

Amit a megbeszélésekről meg lehetett tudni, szintén nem melengetheti a német szíveket. Trumpot főként Németország „Amerikával szembeni” adósságai foglalkoztatták. Ami két okból is irritálta a német közvéleményt, egyrészt amiatt, mert Németország az Európai államok zöméhez hasonlóan a NATO-nak és nem Amerikának tartozik a katonai kiadások növelésével, másrészt azért, mert az Amerikai Egyesült Államok hadserege és titkosszolgálatai ingyen és bérmentve használják hosszú évtizedek óta németországi támaszpontjaikat.

Persze az is igaz, hogy a főként amerikai erőforrásokra alapozó NATO Németország, sőt az Európa Unió államainak nemzetbiztonságát is „garantálja”. Kérdés persze, hogy kivel szemben. Hisz Oroszország aligha jelenthet rájuk nézve valóságos fenyegetést. Lengyelország, a balti országok, sőt Románia is főként a kisebbségi kérdés megoldatlansága (illetve történelmi traumák) miatt szorong. Ukrajnáról nem is beszélve. A NATO tagállamok elleni orosz katonai agresszió valószínűsége gyakorlatilag nulla. A realitásokkal az oroszok is tisztában vannak. Ahogyan a németek is. Az amerikai megfontolások (melyeket mellesleg Angela Merkel is „magáévá tesz”) más kategóriába tartoznak. Arról nem is beszélve, hogy a NATO (ez valóban közös feladat lehetne) nem siet Európát a muszlim bevándorlóktól „megvédelmezni”. (Más kérdés, hogy ezt a junkeri Európa sem nagyon szorgalmazza.)

Lett volna tehát amiről racionálisan egyeztetni. Egy előítéletmentes, kulturált eszmecsere mindkettőjüknek, s ezzel Amerikának, Németországnak és a világnak is hasznára válhatott volna. Ez sajnos – főként (de nem kizárólag) Trump „jóvoltából” – nem következett be.

Az amerikai elnök agresszív hangneme a kancellárasszonyt többszörösen is frusztrálhatta.

S ezeket a frusztrációkat aligha enyhítheti az a tudat, hogy a német, sőt az amerikai közvélemény balliberális szárnya e pillanatban Angela Merkelt tekinti az emberi jogokért, a globalizációért folytatott küzdelem élharcosának, ahogyan a populizmus elutasítói, a sommásan „menekülteknek” tekintett bevándorlók befogadásának hívei is benne láthatják gyakorlatilag immár egyetlen számottevő pártfogójukat. Európában legalábbis.

A német lapok lelkes beszámolókat közölnek arról, hogy a „populizmus” csapdájába esett angol választók által eldöntött brexit következtében növekszik a Németországban „menedéket” kereső brit állampolgárok száma. Már tavaly Berlinben 60, Hamburgban 280, Frankfurt am Mainban 140 brit állampolgár folyamodott német állampolgárságért. Az idei év első két hónapjában a brit „menekültek” száma Frankfurt am Mainban máris eléri a 43-at, Hamburgban a 99-et, Berlinben a 24-et. Pillanatnyilag 106 000 brit állampolgár él Németországban. A brexit, melynek a Lordok háza nemrég zöld utat adott, s az alsóház a felsőházi vétót is megakadályozta, a német sajtó szerint a folyamatot csak felgyorsíthatja. S az Európai Bizottság elnöke Jean-Cloud Junker is arról beszél, hogy az angol kiválás az Unió egységét fogja erősíteni. Anglia lesz az elrettentő példa.

Igaz, a magyar sajtóban is olvashatni tudósításokat arról, hogy a németek viszont – a Németországgal ellentétben biztonságosnak érzett – Magyarországra „menekülnek”.

Angela Merkelnek odahaza is egyre több kellemetlenséggel kell szembesülnie. A Die Welt A vaskancellár gyöngéi című cikkében hosszan sorolja a kancellárasszony túlzott merevségének példáit és az elmúlt néhány év tévedéseit. S az is aggasztó, hogy a szociáldemokraták kongresszusa Martin Schultzot mintegy „közfelkiáltással” – ellenszavazat és tartózkodás nélkül – választotta a párt elnökévé és egyben kancellárjelöltjévé.

Schultz a választási kampányban éppen azt a magabiztosságat és agresszív vitastílust jelenítheti meg, melyet a Die Welt-cikk szerzője Angela Merkelben hiányol. Más kérdés, hogy az Európai Parlament volt elnöke hogyan lesz képes – ha a szlovákoktól és a románoktól eltekintünk – hova tovább egyetlen szociáldemokrata kormányfőként közismerten „kemény” akaratát egész Európára rákényszeríteni. S az is kérdés, hogyan fog ez az agresszivitás egy Trump-szerű nem kevésbé agresszív figurával szemben eredményre vezetni. Bár az is lehet, hogy nem követi el ugyanazt a hibát, mint Angela Merkel. Kerüli majd a Trumppal való személyes találkozásokat.

De ez sem lesz könnyű. Németország – bármennyire is különösen hangzik ez számunkra, kelet-közép európaiak számára – még Európa vezető állama gyanánt sem sokat oszt és szoroz a világpolitikában. Sem gazdaságilag, sem katonailag.

Sajnos.

Fotó: web.de