Hogy román politikai elit mennyire „biztonságban” érzi magát, azt mi sem bizonyíthatná világosabban, mint hogy Románia a Besszarábiával való egyesülés napját, március 27-ét nemzeti ünneppé avatta. Mivel a mai államterületen az egynyelvű és egykultúrájú, azaz „egységes nemzeti állam” állam kialakítása „záros határidőn belül” fait accomplinak lesz tekinthető, úgy tűnik, elérkezett az ideje, hogy a nemzeti elit az újraegyesítés projektjét is ismét napirendre tűzze.

Az ortodox egyház máris akcióba lépett. A család védelmében szervezett tüntetésen meghirdette a háromgyerekes családmodell ideálját, egy gyerek az apának, egy gyerek a mamának és egy a hazának, illetve az egyháznak. Tiszta beszéd. A nemzet nyelvi-kulturális és vallási tekintetben is folytatni akarja a terjeszkedést. (Legalábbis az ortodox egyház alig titkolt szándéka szerint.)

Önmagában mindkét törekvés természetesnek tekinthető. A három gyerek-modell a gazdaság szinten tartását, sőt növekedését szolgálhatja. Magyarország és Lengyelország is hasonlóra törekszik. Az már minálunk csak járulékos következmény lenne, hogy – mivel a romániai magyar kisebbség lélekszámában és arányaiban is folytonosan apad –, ez a modell a nemzetépítés zökkenőmentes lezárásának egyfajta finisét is megalapozhassa.

Ami meg a Moldovai Köztársasággal való egyesülést illeti, az ellen sem lehet komolyabb kifogást emelni. Egy állampolgári közösség szuverén módon dönthet arról, kikkel akar együtt élni és kikkel nem. Legfeljebb az a kérdés merülhet fel, hogy ha a moldáviai románoknak joguk van a Romániával való egyesüléshez – még akkor is, ha a Moldáviában élő kisebbségek ebből nem kérnének –, a székelyföldi magyarságnak miért nincs joga az autonómiához – még akkor is, ha a Ceaușescu-rendszer által betelepített, így aztán erőteljesen nacionalista székelyföldi románok ebből esetleg nem kérnének?

Sőt, az a kérdés is felmerülhet, hogy ha Moldáviának joga volt kiválni a Szovjetunióból (gyakorlatilag Oroszországból), akkor a koszovói albánoknak például, miért nem lett volna joguk kiválni Szerbiából? (Románia Koszovó függetlenségét máig nem ismeri el.) S a Dnyeszteren túli, vagy az ukrajnai oroszoknak miért nincs? Úgy tűnik, mintha a román valamilyen okból egyfajta többre hivatott emberfaj lenne, legalábbis jóval inkább az, mint a magyar, az albán vagy az orosz.    

A nemrégen egy – a román Külügyminisztérium által rendezett – román–magyar szimpóziumon, melybe a Román Rádió Magyar Adása is bő betekintést nyújtott, a román résztvevők rezignáltan állapították meg, hogy a magyar kormányzatokkal nem lehet szót érteni. Olyannak kell elfogadni őket, amilyenek. Hát igen, de a szótértés lehetetlenségének csak és csakis az lehet az oka, hogy valamelyik, vagy mindkét fél képtelen következetesen, azaz logikusan (s nem utolsó sorban tisztességesen) gondolkodni, ami azt jelenti, hogy a vita tárgyát körülíró fogalmaknak végignemgondolt vagy egyenesen hamis jelentést tulajdonít.

A fentiek alapján szerfelett valószínűtlen, hogy pusztán a magyarok lehetnének azok, akik ezt teszik. Ők ugyanis nemcsak Koszovó függetlenségét, azaz a többségi népesség döntésének legitimitását (s ezzel, ha nem is örülnek neki – közvetve – az erdélyi románok Romániával való egyesülésének elvi jogosultságát) is elismerték, de az ukrajnai kérdés megoldását is hajlamosak inkább a kisebbségi autonómiák kialakításában, mintsem a határok megváltoztatásában látni, hiszen az utóbbi abszurditását Trianon óta testközelből tapasztalhatták és tapasztalhatják. Igaz, a kisebbségi autonómiák kérdésében ők is csupán e „megvilágosodás” nyomán váltak képessé a logikus gondolkodásra. A jövőtől való félelem 1848-ban majd az Osztrák–Magyar Monarchia kiegyezés utáni évtizedeiben az ő józan eszüket is elvette, akárcsak ma a székely autonómia kérdése románok java részéét.

Nem túlságosan meglepő tehát, hogy a román politikai diskurzusban az ellentmondás tétele érvénytelen. Orbán Viktort keleti gondolkodásmóddal lehet vádolni, miközben Románia a magyar kormányzat gyakorlatilag minden „keleties” vonását szorgalmasan lemásolja: a meleg házasságok elutasításától, a migránsok „kiutasításáig”, az egyház nemzeti jellegének hangsúlyozásától a párhuzamos társadalmak fogalmának demonizálásáig, az állam központosításától a demokratikus intézményrendszer megbénításáig… Sőt, amint azt a Soros György elleni támadások is jelzik, Románia újabban már leplezetlenül is másolja Magyarországot.

A magyar „józan ész” mindazonáltal mégsem azonos azzal a román „realitásérzékkel”, mely Romániát továbbra is a – nyilvánvalóan vesztébe rohanó – Nyugat üdvöskéjévé teszi. Orbán úgy véli, Oroszország nem jelent közvetlen veszélyt az Unió államaira, Románia a Nyugat lelkes követőjeként Oroszország ellen fegyverkezik. Magyarország nyíltan vállalja „nacionalizmusát”, Románia kisebbségbarátságával tüntet, imádja azokat a németeket és zsidókat, akiktől Ceaușescu alatt megszabadult…

Minden jel arra mutat, hogy mégsem azért vagyunk képtelenek egyetérteni, mert az alapvető dolgokban gyakorlatilag ugyanúgy gondolkodunk.

Mintha tényleg lennének kisebb különbségek is.

Fotó: inconstantin.ro