Trump döntése, miszerint Amerika visszavonul a Párizsi Egyezmény aláíróinak sorából, világszerte komoly aggodalmakat keltett. Mindenekelőtt azért, mert ez a lépés a kínkeservesen tető alá hozott – s még így is kétes kimenetelű – egyezmény jelentőségét és főként tekintélyét súlyosan károsíthatja. Amerika Kína után és Európa előtt a világ legjelentősebb szándioxid-kibocsátója. Trump döntésével tehát az egyezmény által szentesített klímavédelmi rendszer egyik legfontosabb láncszeme pattan el. Arról nem is beszélve, hogy az egyezménynek – Obama személyében – az amerikai kormányzat nemcsak egyik legfontosabb kezdeményezője (volt), de gazdasági és katonai hatalma révén legfontosabb garanciája is (lehetett volna).

A lépés a tudomány felelősségét és a tényfogalom kérdéses voltát is a figyelem előterébe állíthatja. Trump és az őt támogató konzervatívok ugyanis döntéseiket ugyanúgy tudományos „tényekre” alapozzák, mint a klímavédelem elkötelezett hívei. Merthogy a filozófia és a tudományelmélet már régen tisztázta, hogy a tudományos megismerés minden lépése problematikus. Az emberi elmétől függetlenül létező valóság fikció, hiszen számunkra, emberek számára pusztán az jelentkezhet valóságként, amit valami módon megfigyelhetünk azaz, ami az érzékszervek és az érzékszervi adatokat ténnyé szervező elméletek közvetítésével elménkben megjelenik. És ahhoz, hogy érthető, azaz kommunikálható kijelentésekké válhassanak, ezeknek az elmebeli tényeknek is nyelvi formát kell ölteniük. A kijelentésekben szereplő szavak azonban két eltérő emberi elme számára soha nem jelenthetik pontosan ugyanazt. Jelentésük legtöbbször jelentéktelen (s ezért elhanyagolható) mértékben, néha azonban akár radikálisan is különbözni fog.

Következésként önmagában véve az a korábban elégségesnek vélt feltevés sem tartható, miszerint a jól működő érzékszervekkel és egészséges elmével rendelkező emberek ugyanazt a dolgot pontosan ugyanolyannak fogják látni. Nemzeti, társadalmi hovatartozásaink, családi kötödéseinkből, neveltetéseinkből fakadó érdekeink és érzelmeink sokszor megdöbbentő mértékben eltorzíthatják az egyéni vagy csoportos ténykonstitúció folyamatait.

Trump döntésének hátterében is jól kitapinthatók a nagy amerikai szén- és olajkitermelő társaságok kereskedelmi érdekei és az őket tudományos érvekkel kiszolgáló lobbisták szempontjai. Utóbbiak azzal érvelnek, hogy bár a világ államainak széndioxid-kibocsátása 1989 és 2012 között meredeken emelkedett, ezt az emelkedést nem követte az átlaghőmérséklet klímamodellek által megjósolt növekedése. Következésként a két folyamat közt nem áll fenn közvetlen kapcsolat. A klímaváltozás nem emberi beavatkozások következménye.

Igaz, az egyik legnevesebb amerikai tudományos szakfolyóirat, a Nature egyik legutóbbi számában élvonalbeli kutatók által jegyzett tanulmány tett kísérletet arra, hogy ezt a hipotézist alapos érvekkel megcáfolja. A tanulmány szerzői is kénytelenek elismerni, hogy a nem kevésbé élvonalbeli kutatók által közzétett korábbi klímamodellek pontatlanok voltak. A ma mérhető és a korábban jósolt átlaghőmérséklet közti diszkrepancia éppen abból fakad, hogy a korábbi klímamodellek összeegyeztethetetlen mérési adatokat összesítettek. A mérések a sarkok, főként az északi sark hőmérsékleti viszonyait csak pontatlanul reprodukálhatták. Az északi sarkon ugyanis a hivatkozott periódusban (azaz 1989 és 2012 között) a hőmérséklet erőteljesen, a modellek által számításba vett értékeknél jóval nagyobb mértékben növekedett. Ha ezeket a „tényeket” figyelembe vesszük, a klímamodellek jóslatai nyilvánvalóan eddig is beteljesedtek. (Lásd Reconciling controversies about the „global warming hiatus”, Nature, 2017. május 4.)

A probléma csak az, hogy semmi garancia nincs rá, hogy az érintett tanulmány hosszadalmas adatsoraiban és bonyolult gondolatmenetében ne lenne ugyanolyan hiba, mint a korábbi modellekben. Kisebb-nagyobb bizonytalanságok pedig bizonyosan lehetnek.

Trumpot és konzervatívjait következésként ez a cikk sem ingathatta meg meggyőződéseikben.

Mi akkor az eljárás? Belenyugodni Trump döntésébe, mert neki is ugyanolyan igaza lehet, mint ellenlábasainak, akiket szintén érdekek és érzelmek mozgatnak?

Aligha. A megoldás ezúttal is csak az lehet, hogy megpróbálunk a józan eszünkre hallgatni. Ösztöneink és intuícióink ugyanis többet tudhatnak a világról, mint amennyit tudományaink valaha is megtudhatnának. Nem kell tudósnak lenni ahhoz, hogy ráébredhessünk, a természeti környezettel nem élhetünk vissza a végtelenségig. A természet vagy a Jóisten teremtett bennünket. (Vannak vallások, melyekben e kettő egy és ugyanaz.) Ha a természetet „legyőzzük”, amint azt a felvilágosodásban gyökerező haladáskultusz tervezte, önmagunkat fogjuk megsemmisíteni. A tudományos fejlődés csak abban az esetben szolgálhat bennünket, embereket is, ha magát a természetet szolgálja.

Még ha az emberi természet – a modernitásban kialakult „humanista” teóriák hatása alatt – el is fordult a természettől, ellenségévé nem válhat soha.

S ha mégis azzá válik, bűnhődnie kell. Irgalmatlanul.