Hogy a magyaroknak nincs okuk ünnepelni 1918-at, azt csak az nem érti, aki nem tudja, mi történt 1918. december elsején (következésképp aligha fog ő maga is ünnepelni, és valószínűleg nem vár ilyesmit mástól sem), komplett idióta, vagy meg akar sértődni. Az utóbbi napokban főleg az utóbbi kettőre láthattunk számos példát, miután Kelemen Hunor a Szabadságnak adott interjúban – kérdésre válaszolva – elmondta a centenáriummal kapcsolatban, amit minden jó érkezésű ember tudhat: egy magyar nem akarhatja megünnepelni, hogy elszakították a testvéreitől. Nem kell különösebben ragozni, hogy miért.

Az már kevésbé törvényszerű, hogy az elmúlt száz évre visszatekintve sem nagyon találunk ünnepelni valót. Először azért, mert a „Nagy Egyesülés” nyomán megalakult nemzetállam nem bizonyult kifejezetten sikeres „vállalkozásnak.” És ezért nem lehet kizárólag a kommunistákat okolni, akiket a sajátos nacionalista (és helyenként antiszemita) felfogás szerint a szovjetek (értsd: idegenek) ültettek a román nép nyakára. Tudniillik az 1945-ben megbukott fasiszta rezsim például autentikus román képződmény volt, és az 1989-es rendszerváltás utáni, nem kommunista időszak sem mások miatt nem komplett sikertörténet.

Egyébként főleg az utóbbi egy évtized nem nevezhető annak. Nemcsak a magyarok érzik úgy, mintha visszafelé menne az ország, hanem nagyon sok román honfitársunk is. A mindent behálózó korrupció és a lassan mindent behálózó korrupcióellenes harc – anélkül, hogy az eredeti problémát megoldaná –, a burjánzó vallási fundamentalizmus, az elharapódzó idegengyűlölet, a „nyugatiasság” egyre nyíltabb elutasítása legalább annyi embert kényszerít elvándorlásra, mint a  mélyszegénység.

A problémákról nem beszélni vagy helyettük másról beszélni: önsorsrontás.

Ebbe a hibába esnek azok, akik hirtelen megfeledkeznek például az Erdélyt az egykori Ókirálysághoz kapcsoló autópálya hiányáról, mihelyt azt egy magyar nemzetiségű politikus is felvetni merészeli. Mintha a román hazafiság egyik ismérve lenne, hogy soha semmiben nem lehet azonos álláspontot képviselni magyarokkal.

Ennél már csak az visszásabb, ha az említett sikertelenségért (is) a „27 éve kormányzó” magyarokat teszik felelőssé.

Egyelőre csak sejtéseink lehetnek arról, hogy mi vár ránk 2018-ban, hiszen annyi mindenhez hasonlóan a centenáriumi bizottság sem működik. Némi ízelítőt kaptunk múlt vasárnap a Mărășești-i csata százéves évfordulója alkalmából szervezett ünnepségen. Semmitmondó politikusi beszédek, hazafias nóták, katonai felvonulás, tűzijáték, etno-rock – nem különösebben előremutató.

Holott a centenárium kiváló alkalom lenne – a Kelemen Hunor által emlegetett számadás mellett – a kitekintésre is. Lehetőség, hogy arról beszéljünk, milyen országot szeretnénk. Magyarok, románok együtt, hiszen ezzel a mostani országgal – az intézményrendszerével, a működésével – senki sem elégedett. A 2014-es alkotmánymódosítási kísérlet nyomán kiderült, hogy a jelenlegi alkotmány toldozható- foldozható ugyan, de a lényegi változás csak új alkotmánnyal volna lehetséges. Mikor lenne alkalmasabb erről beszélni, ha nem éppen most?

Ami a román–magyar kapcsolatokat illeti, ki kellene lépni a kölcsönös gyanakvás ördögi köréből, ami mindenféle abszurd helyzetekhez vezet. Például a minap olvastam, hogy a magyar nyelven készülő tankönyveket teljes egészében le kell fordítani románra, mielőtt a nebulók elé kerülnének. (Nehogy megsértse a románokat?!) Aztán ott van az alkotmány hírhedt módosításgátló cikkelye, amelyet 1991-ben szintén a képzelt magyarveszély miatt építettek bele az alaptörvénybe. Az ember nem is tudja, melyik implicit feltételezés komikusabb: az, hogy a magyarok 6 százaléknyi parlamenti képviselettel alkotmányt módosítanak a románok akarata ellenére, vagy az, hogy Erdély csak azért része az országnak, mert az alaptörvény első szakasza egységes nemzetállamként határozza meg Romániát.

Kevésbé vicces, hogy az említett szakaszt a magyarok is, a románok is úgy értelmezik, hogy akkor Románia a román nemzeté. Újabb gátja a közös ünneplésének.

Ha a következő év arról fog szólni, hogy Furdui Iancu hetente három alkalommal elénekli, különböző helyszíneken, a „Treceți batalioane”-t és a „Noi suntem... pe veci stăpâni”-t, az nagyon nem lenne jó. Nemcsak azért, mert egyértelműen magyarellenes üzenete van, ha a román hadsereg folyton át akar kelni a Kárpátokon, de egyúttal azt is jelezné, hogy száz évvel a „Nagy Egyesülés” után a szándék sincs meg egy olyan, modern állam kiépítésére, amelyben minden állampolgár egyenlő, és egyik nemzetiség sem ura a másiknak.