facebook cover


Bíró Béla: Demokrácia és „demokrácia”


Array ( [0] => BiroBela.png [foto] => BiroBela.png )
-A A+

Az elmúlt napokban két olyan nagy horderejű döntés is született, mely arra késztet, hogy a nemzetközi demokrácia állásáról, illetve a nemzetközi jog, sőt a jogállam természetéről eltöprengjünk.

Az amerikai hadügyminiszter, James Mattis a Közel-Keletre látogatott, s egyebek közt a török államfőt, Erdogant is meglátogatta. A megbeszélésen természetszerűen szó esett az Iszlám Állam megsemmisítését követő térségbeli rendezés problémáiról is. Erdogant főként az iraki kurdok függetlenségi törekvései aggasztották. A kurdok ugyanis az amerikaiak oldalán harcolnak az Iszlám Állam ellen, és jelentős szerepük volt az eddigi katonai teljesítményekben is.

Közismert, hogy a 40 milliósra becsült és 4000 éves múltra visszatekintő kurd népesség zömmel négy államban: Törökországban, Irakban, Iránban és Szíriában oszlik meg. Mintegy 20 millióan Törökországban élnek. Figyelemre méltó, hogy a Sèvres-i Békeszerződés 1920-ban nemzetközileg is elismerte a kurd népnek az autonómiához és a függetlenséghez való jogát. Törökország azonban nem volt hajlandó betartani a békeszerződést, és több éves háborúban biztosította fennhatóságát a nagyhatalmak által elcsatolni szándékozott területei fölött. Az új békeszerződés, bár még a jobbára elüldözött és kiirtott örmény kisebbség maradékáról és az ősellenségnek tekintett görögökről is említést tesz, a kurdokról egyetlen szóval sem emlékezik meg. A törökök meg a Világszövetségnek a népek önrendelkezésére vonatkozó demokratikus szólamait is a „kurd” és „Kurdisztán” szavak betiltásával (ez a szó a magyar helyesírásellenőrző számára ugyanúgy nem létezik, mint a mai magyar kormányzat számára sem az örmény népirtás), a kurd iskolák bezárásával koronázták meg, s a kurdoknak még azt sem engedélyezték, hogy kurd személyneveket adjanak gyerekeiknek. Sokatmondó, hogy az Amerikai Egyesült Államok a II. Világháborút követően épp ezt a Törökországot tette legfőbb NATO-szövetségesévé. (Nesze neked emberi jogok!)

S a helyzet Szíriában, sőt Iránban sem sokkal jobb.

Irakban Szaddam Husszein bukása után, aki szintén a kurd közösség felszámolására, sőt kiirtására törekedett, a kurdok egyféle autonómiát vívtak ki maguknak. Az észak-nyugat-iraki kurdok által lakott autonóm tartomány elnöke, Massud Barsani az Iszlám Állam fölött aratott győzelem előestéjén függetlenségi referendum megszervezését vette tervbe. Ezt Törökország természetesen ellenzi, s a látogatás alkalmával török nyomásra James Mattis is kinyilvánította, hogy a kurd referendum tervét a népek önrendelkezésének demokratikus elvére felesküdött Amerikai Egyesült Államok sem szándékszik engedélyezni. S ebben az elutasításban az amerikaiak legfontosabb térségbeli ellenlábasai, Irán és Szíria is mélyen egyetértenek.

Következésként a 40 millió kurdnak továbbra sem lehet „anyaországa”.

Ahogyan a jelek szerint a szintén hányatott sorsú katalánoknak sem. Utóbbiak ugyanis Spanyolországból való kiválásra törekszenek. 2014-ben már szerveztek is egy nem kötelező jellegű népszavazást, melyen a tartomány referendumon részt vevő lakosságának 80 százaléka (igaz, meglehetősen alacsony részvétel mellett) az elszakadásra szavazott. A konzervatívok által uralt katalán parlament 2017. október 9-jére tervezett újabb – ezúttal ügydöntő –népszavazást. A tartományi kormány nemrégen elfogadta a referendumra vonatkozó törvényt, melyet a kormány minden tagja aláírt. A spanyol központi kabinet késedelem nélkül összeült, és Alkotmánybíróságon támadta meg a katalán döntést. Az Alkotmánybíróság sem késlekedett, néhány óra múlva (sic!) alkotmányellenesnek nyilvánította a katalán döntést. Az ítélet nem végleges, a végleges döntésnek (nem könnyű!) öt hónap múlva kell megszületnie. De az előzmények ismeretében az eredményhez továbbra sem férhet kétség.

Mario Rahoy spanyol miniszterelnök ugyanis kijelentette: „Ami nem törvényes, az nem demokratikus.” (A miniszterelnök úrnak azért érdemes lenne Erdogan törvényein is elgondolkodnia, de ugyanezt akár a román Parlament egynémely törvényén is megtehetné.) S hozzátette: „Az együttélés alapelve, hogy az ország jövőjéről való döntés mindenkit egyaránt jogszerűen megillethessen.” Magyarán: Katalónia függetlenségéről nem a katalánoknak, hanem a spanyolországi állampolgárok összességének kell döntenie. Ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy az – elsősorban a katalánokat érintő – kérdésben a spanyoloknak kellene dönthetniük.

Ezzel a tétellel Carlas Pridgemont, a katalán kormány miniszterelnöke azt az érvet helyezi szembe, hogy „semmiféle kormánykabinet és semmiféle bíróság nem akadályozhatja meg a demokrácia katalóniai érvényesítését”. Az elszakadás szószólóit: a parlamenti tagokat és a törvény aláíróit (minekutána a magát a törvényt is hatóságilag „lefoglalta”) a spanyol hatalom börtönbüntetéssel fenyegeti. A spanyol rendőrség – szavazócédulákat keresve – nyomdákat szerkesztőségeket dúl fel. Mindez azonban a katalánokat nem látszik megfélemlíteni.

Rahoy érve ugyanis megfordítható: mi van, ha maga a törvény nem demokratikus? Egyáltalán: demokratikus-e a népek önrendelkezési joga? Az amerikai hadügyminiszter és a spanyol miniszterelnök szerint nem az. Persze, a dolog „demokratikussá” is tehető. Egyszerűen a „nép” fogalmát kell sajátosan értelmezni. Ezt a spanyol Alkotmány (akárcsak a román) meg is teszi. S itt van a kutya elásva. Ha nép nem egyéb mint az állam polgárainak összessége, akkor a népek önrendelkezési joga Spanyolországban (és mindenütt) csak és csakis a többségre vonatkozhat. (Ha ez így van, kisebbségi önrendelkezés – ugyebár – nu există cu devârșire.) A kisebbségeket érintő minden kérdésben csakis a többség dönthet. A kisebbségek jogilag nem is létezhetnek, hiszen ők minden többségi szavazáson automatikusan alulmaradnának. Olyan, hogy szubszidiaritás, még az állam belső „egységét” érintő kérdésekben sem létezhet. (Lásd Székelyföld!).

Igen ám, csak – ha mindez valóban demokratikus – akkor minden eddigi többségi állam feldarabolása csakis illegális lehetett. (Az önkéntes szétválások, mint pl. Csehszlovákia megszűnése természetesen kivétel.) Koszovó elszakadását is a szerbeknek kellett volna „demokratikusan” eldönteniük, ahogyan Erdély Romániával való egyesülésének lehetőségéről is a Királyi Magyarország Horvátország nélkül, melytől Magyarország ugyanúgy közös megegyezéssel vált volna meg (akkor már ez volt hivatalos álláspont), mint később a csehek a szlovákoktól – törékeny, de a magyar szempontból kedvező döntéshez bizonyosan elégséges – magyar többség és nem néhány tízezres gyulafehérvári népgyűlés dönthetett volna.

Persze a valóságban egyik döntés sem volt demokratikus, mindenik egy háborús vereség (tehát közönséges erőszak) puszta következménye volt. S egyik nyomán sem a Rahoy miniszterelnök által aposztrofált tisztességes és demokratikus „együttélés elve” érvényesült, hanem az újabb többségek kisebbségek fölötti – a nemzetközi jogrendszer által alig ellenőrzött – uralma.

Igaz, van egy figyelemre méltó kivétel is. Az angol többségű Kanada az elmúlt fél évszázadban már két alkalommal is engedélyezte francia többségű tartományának, Quebecknek, hogy függetlenségi referendumot szervezzen. Politikaelméleti csalafintaságok és fenyegetődzés nélkül. És mindkét alkalommal maguk a Quebeck-i franciák döntöttek a Kanadában való bennmaradás, más szóval a szó tisztességes értelmében vett (azaz nem pusztán szólamként emlegetett) együttélés mellett. Úgy érezték, hogy többet nyerhetnek az együttéléssel járó kölcsönösség előnyeiből, mint a kizárólagosságra törekvő nacionalizmus –  végül mindig közösségromboló – bódulatából.

Vajha legalább a – sajnos szintén nem teljesen makulátlan Nagy Egyesülés 100. évfordulóján – román honfitársaink is képesek lennének levonni a konzekvenciákat! S – némi utólagos nagylelkűséggel – jóvátennék a magyar kisebbséget ért sérelmek egy részét legalább. Még akkor is, ha politikában az erkölcs, mely a demokrácia alapelve (lásd Machiavelli!) nem mindig (sajnos mindinkább alig) érvényesül.

Fotó: tqadry.wordpress.com



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik