Bíró Béla: „Hódolat Katalóniának”
Az, ami ma Katalóniában történik, fájdalmas déja vu. Könyvtáram mélyéről – már csak a tartomány neve (Katalónia) miatt is, mely 71 éves elmém „jóvoltából” fokozatosan átláthatatlan labirintussá bonyolódik – előhalásztam George Orwell: Hódolat Katalóniának című, kevesek által ismert, mert könyvtárainkból egykor szigorúan kitiltott, s minálunk magyarul soha meg sem jelent munkáját. És újraolvastam. A döbbenet – mintha mi sem változott volna – fiatalkori.
Az alaptörténet közismert, a meggyőződésesen szocialista Orwellnek a spanyol polgárháborúba (végül) sikerül eljutnia. (Korántsem akadálytalanul, mert a kommunista pártok szempontjából már akkor ugyanúgy gyanús mindenki, aki él, mint a fasiszták szempontjából.) Barcelona „meghökkentő és lenyűgöző hatása” (akárcsak számunkra a magyar '56) mindazonáltal életre szóló (minden utóbbi fejlemény által kiirthatatlan) élménye marad. Annak ellenére is, hogy Barcelonában fokozatosan Sztálin spanyol „ellenállói” (a Gerő Ernőkből meg hasonszőrűekből álló Nemzetközi Brigádok) vették át a hatalmat, s gyakorolták az NKVD módszereit. (A fiatalabbak számára: a KGB elődjéről van szó). Orwell lakását is feldúlták, könyveit elkobozták, s végül menekülésre késztették. Mindez természetesen nem irthatta ki a hitet belőle, hogy a demokratikus szocializmus (ma már bátran fogalmazhatunk úgy, hogy a nagybetűs demokrácia) lehetséges. Orwellnek is rá kellett ébrednie, hogy ez a „meghökkentő és lenyűgöző hatású” állapot az adott körülmények közt nem tartható fenn. A kezdetek katalán demokráciája csak átmeneti és helyi epizódja volt a világtörténelemnek. (Sajnos azóta is az.) A regényből idézek: „Nincs többé olyan társadalmi erő, mely az objektív igazság kimondásában (és tegyem hozzá képviseletében B.B.) érdekelt volna.” És tovább: „Az egyik legszomorúbb tapasztalat, amit Katalóniában szereztem az, hogy a baloldali sajtó ugyanolyan hazug és becstelen, mint a jobboldali.” Így az igazság szinte rekonstruálhatatlanná válik, mintegy meg is szűnik létezni.
A totalitarianizmushoz mind a jobb-, mind a baloldalról vezet út. És sajnos nem csupán. Orwellnek végül az (előzmények után mindinkább felértékelődő) angol polgári demokráciából is ki kell ábrándulnia. (Angliának ugyanis tekintettel kell lennie antifasiszta szövetségesére, a Szovjetunióra.) Híres 1984 című disztópiájában kénytelen „kimondani”, hogy a modern világban minden út a totalitarianizmushoz vezet, a polgári demokrata is.
A baloldali értelmiség azzal, hogy a kommunizmus szolgálatába állt, lemondott a humanizmusról, a demokráciáról. Nem csak elveszítette (Orwell által halálig vállalt) korábbi szerepét, de „életveszélyessé” is vált. Auschwitz és a Gulág után nem ugyanaz embernek lenni, összegezte Orwell élete végén. A demokráciának, a humanizmusnak, az igazsághoz való hűségnek, a tárgyilagosságnak, az autonóm gondolkodásnak befellegzett.
A világ persze halála óta is tovább változott, ma már a katalóniai spanyol konzervatívok és a katalán szocialisták (valamiféle internacionalista) kórusban szavaznak a konzervatívnak, sőt nacionalistának bélyegzett katalán demokraták ellen, vagy egyszerűen kivonulnak a legitim katalán parlamentből. Előre az orwelli úton.
Ma már (némi anakronizmussal szólva) Katalóniában nem Putyin és Angela Merkel légereje, még csak nem is a szabadságharcos Magyar Köztársaság grippenjei vívják élet-halál harcukat. Na nem, pusztán az Egyesült Európai Államok kisebb-nagyobb nemzetállamai (micsoda paradoxon) fojtják meg makacs elutasításaikkal a katalán demokráciát, és állnak a fegyveres hatalommal egy védtelen Katalóniára fenekedő Rajoy pártjára. (Maga Orbán Viktor is, bár neki tényleg számolatlan oka van rá, hogy ne „blamálja” magát még a katalánokkal is.) S mindenki úgy véli, egyfajta önvédelemből cselekszik. Mert ha Spanyolországban valóban a katalán nacionalisták számára is elfogadható demokrácia jönne létre, akkor jaj a mindinkább valamiféle parancsuralomra berendezkedő Európának.
Ez esetben ugyanis nem csupán a központi (bürokratikus) akarat érvényesülhetne, hanem az államok közt és (ami még rettenetesebb) az államokon belüli népakarat (hogy csak egyetlen példát említsek: a székely autonómiatörekvés) is. A szubszidiaritás régen feledésbe merült (merített) elve, mely szerint az őket és csakis őket érintő kérdésekben azoknak lehet (sőt, ha tényleg demokrácia van) azoknak kell dönteniük, akiket az adott kérdések érintenek, ma minden „elfeledettsége” ellenére is kemény „européer” tabu alá esik.
Azaz – továbbra is Orwellt idézve – egy, a szó tulajdonképpeni értelmében vett demokráciában „az objektivitásra való törekvés, az igazságnak való elkötelezettség, a humanizmus, az egyenlőség, az etikai és a szellemi autonómia” válhatna uralkodóvá.
A Hódolat Katalóniának című írásában Orwell még úgy vélte, hogy nem egy, hanem két sátán fenyegeti az emberiséget: a kommunizmus és a fasizmus. Később maga is ráébredt, hogy van egy harmadik is. A polgári demokrácia. Bár ebben talán tévedhetett némileg. Anglia és Kanada példája bizonyítja, hogy nem a polgári demokrácia, hanem annak hiánya az igazi és az előbbi kettőnél is bénítóbb – éppen mert önmagát emberségesebbnek álcázó – sátán. Azaz: a valóságos polgári demokrácia kereteit szétbomlasztó, önmagát globalizmusnak aposztrofáló imperialista nemzetfölöttiség.
Mely csak annyiban különbözik az „antiimperialista” internacionalizmustól, hogy összehasonlíthatatlanul hatalmasabb és destruktívabb. Mert az emberiséget mint életképes nyelvi-kulturális közösségek együttélését életképtelen (mert minden tényleges egyelőséget elutasító) nemzetállamokká próbálja összepasszírozni, hogy aztán – az utóbbiak kisebbségeiktől való páni félelmére alapozva – azt tegyen velük, amit – immár tényleg internacionalista – érdekei éppen megkívánnak.
Egyik kedvenc költőm, Mihail Eminescu Glosszája jut eszembe (s talán korántsem véletlenül a feledhetetlen Szabédi László fordításában): „Ami van mind régi, s mind új…/ Gazoké a siker titka…”
Hát, igen.