facebook cover


Bíró Béla: „Sajnálja Ön a férfiakat?”


Array ( [0] => BiroBela.png [foto] => BiroBela.png )
-A A+

Ami most következik, még csak nem is vélemény. Okultam. Ezúttal (csaknem) kizárólag nézeteket közvetítek. Amúgy továbbra is véleményeket. De ezek már nem az enyéim. Ettől eltekintve szégyen a maszolra, ha nyilvánosságra hozza őket. A Le Monde-ra, a Süddeutche Zeitungra, a Die Weltre és társaira nem volt az. Egészen pontosan rájuk talán továbbra is az, mert ezek a világlapok erkölcsi tekintetben még nem érnek föl hozzánk…

A Südeutsche Zeitung és a Die Welt interjút készít a neves francia írónővel, Catherine Millet-vel a francia értelmiségi nők Le Monde-ban közölt #metoo-tárgyú nyílt levelének – száz közül egyik – aláírójával. Az aláírók névsorában az olvasó találkozhat a francia értelmiségi nőelit legjelesebb képviselőivel. Előző írásomban felsoroltam néhányukat. Amúgy is gyakran ismétlem önmagamat. Most nem teszem.

Marine Meister, az interjú készítője felteszi Millet-nek a kérdést: Az önök levele arra utal, hogy „a konzervativizmus újabban balról jelentkezik?” A válasz: „Meg vagyok győződve róla.” S kifejti: újabban a baloldali értelmiség a művészettörténetet is morális alapon szeretné újraírni. Az újabb kérdés: „Ezt Ön valamiféle cenzúrának véli?” A válasz: „Sőt, engem bizonyos sztálinista eljárásokra emlékeztet, amikoris a párttagokat először kivégezték, aztán a fényképekről az arcaikat is leretusálták. Amióta ez a #metoo-kampány zajlik, alig hangzik el nyilvános ellenvélemény, mely a kérdésfelvetést a legkisebb mértékben is nüanszírozná. Vannak nők, akik azt hiszik, hogy az általuk képviselt »vonal« az egyetlen lehetséges, és ha mégis árnyaltabb véleményekkel találkoznak, dührohamok vesznek erőt rajtuk. Minket például éppoly brutálisan támadtak meg, mint a bikaviadalok híveit.” S a továbbiakban elmondja, hogy őt mindez a 70-es évek Amerikájára emlékezteti, amikoris – a '68-as szexuális forradalmat félreértve – a nők szabályos háborút indítottak a férfiak ellen. „Én azt hittem, ennek már vége. De ez tévedésnek bizonyult. Sőt, manapság a nők is kezdenek háborúzni egymással. Vannak nők, akik anélkül érvelnek, hogy a szexuális zaklatás terminusnak bárminő megfogható jelentést tulajdonítanának. Pedig a szexuális zaklatás (a német kifejezés tolakodást is jelent – B.B.) és az erőszak közt széles határsáv húzódik. A galantéria az emberi kapcsolatok nélkülözhetetlen összetevője. Tisztázni kellene, hogy az alkalmatlankodás (a német Belästigung zaklatást is jelent, a kontextus azonban a kifejezést némileg átértelmezi – B.B.) ugyanolyan jog, mint az erőszak leleplezése”.

 S itt most kilépek vállalt szerepemből, úgy érzem, alapvető különbséget kell tennünk az erőszak a kényszer közt is. Az erőszak mindig az erőn alapul, közönséges brutalitás. A kényszer azonban nem föltétlenül az (lásd: „a körülmények kényszere”). Ha egy nőt egy táncmulatságon egy részeg férfi tánc közben verbálisan inzultál, az még nem erőszak, mert szelíd erőszakkal védekezni lehet ellene. De amikor az épeszű nő az esetből – reakcióként – nem kreál az egész táncmulatságot megzavaró botrányt, kényszernek engedelmeskedik. A józan ész és a kulturáltság kényszerének. Folyton-folyvást kényszerek közt élünk. Ha nem tévedek, ezt nevezik civilizációnak. Az erőszak viszont büntetőjogi kategória. Az utóbbit semmi körülmények közt nem szabad eltűrni, s ha oly mérvű, hogy nem védekezhetünk ellene, bűn elhallgatni. Millet szerint a szemérem nem indok a hallgatásra. Az erőszak ugyanis nem a nőt mocskolja be, hanem az erőszaktevőt. A nő az, akinek nincs mit szégyellenie. Egykor – a prüdéria világában – még szégyen lehetett, ma nem az. „Az udvarlás és az erőszakosság közt – itt ismét Millet beszél – széles és nehezen tagolható határsáv húzódik. Ebben a homályos zónában egy férfi talán olyan gesztusokat reszkírozhat meg, melyek visszatetszenek, de emiatt nem kell őt rögtön disznónak, bunkónak vagy szexmániásnak tekinteni.” A nyílt levél írói a „nők férfiakkal szembeni minimális toleranciájára apellálnak”.

Az újságírói kérdésre, hogy „Sajnálja Ön a férfiakat?”, Millet ismét világos fogalmakban válaszol: „A fiatal férfiak manapság olyan nőkkel állnak szemben, akik függetlenebbek, erősebbek és büszkébbek, mint hajdanán. A fiatal férfiak számára ma már jóval nehezebb ezekkel a nőkkel szót érteni. Az Y generáció férfitagjai nem csak szakmailag túlterheltek, de szexuálisan is bizonytalanabbak. A férfiak a gazdasági életben még őrzik hatalmi pozícióikat, a nők (a szövegben természetesen „mi”) odahaza már régen átvették az uralmat. És most ismét szó szerinti idézet: „Nekem úgy tűnik, hogy bizonyos feministák olyan harc mellett kötelezik el magukat, ráadásul fanatikusan, mely lényegében lezárult.” (A félreértések elkerülése végett: Millet itt nem a női emancipációról beszél, az szociológiai vonatkozásban még távol áll az igazi sikertől, hanem arról, amit „szexuális forradalomnak” szokás nevezni – B.B.)

„Hollywood, vagy a politika világa más világ, de még az ottani férfiuniverzumokban is akadnak nők, akik akár karrierjük árán is szembeszegülnek a férfiterrorral, és nem áldozatszerepben tetszelegnek.” Juliette Binoche esetét már magam is említettem. Nem ismétlem. S a politikában is akadnak példák. Millet szerint „Mindenkinek magának kell meghoznia az erkölcsi döntést.” Az írónő joggal háborodik fel azon, hogy sokan a nyílt levél aláíróit tekintik az újprüdéria ribancainak.

Jan Küveler, a Die Welt egy másik szerzője még meghökkentőbb gondolatokkal rukkol elő. Már cikkének címe is sokkoló: „Szükségünk van a barbárságra, de kis adagokban” Az alapgondolat: valóban meg kell húzni (az egyébként esetről-esetre átrendeződő) határokat, de aki minden állatit (a félreértések elkerülése végett az eredeti szövegben is die Animalische szerepel – B.B.) ki akar pusztítani belőlünk, az a civilizációt veszélyezteti. Az „erkölcsi totalitarizmus” – véli – kockázatos dolog. A modern erinnüszök, akik az egykor hatalmas, de mára sebezhetővé vált férfiakon állnak bosszút, kockázatos játékot játszanak. „A boszorkányüldözés és a lincshangulat nem tartozik a modern világ elfogadható eljárásai közé. Ami nem jelent felmentést. A bűntettek az igazságszolgáltatásra tartoznak. Az erőszak bizonyítékokat igényel és megítélése a bűnüldözés faladata.”

Oda jutottunk – állítja –, hogy a #metoo-kampány jegyében ma már egy film is barbár gesztusnak számíthat. „Az ösztöneink barbárok, de mindannyiunkra ugyanúgy jellemzők, mint az a törekvés, hogy verseket írjunk vagy filmeket készítsünk.” És Adornora hivatkozik, aki úgy vélte, hogy „Auschwitz után verset írni barbárság.” Azóta azonban versek özöne látott napvilágot. S a folytatás: „Semmi értelme a bűnöst a másikban keresni. Ha én reflexszerűen csak a másikban látom a barbárt, voltaképpen magát a barbarizmust hívom elő, mely a civilizáció DNS-ébe a kezdetek óta bele van írva. A barbarizmus elleni legjobb gyógyszer maga a kis adagokban adminisztrált barbarizmus.” (Igaz, egyik kommentelője joggal teszi fel kérdést: ki írja fel az adagokat?)

S itt megint ki kell lépnem vállalt szerepemből. Kénytelen vagyok hazai talajra lépni. A „Ceaușescu-korszak” egy pártfunkcionáriusa számára (szegény, úgy-e?) egy sorsszerű szerelem is a pártkarrier végét jelentette. Merthogy a madámnak valahogyan meg kellett védelmeznie a pártfőtitkár-feleség státusát. (A diktátort ugyanis rondasága ellenére is sűrű kísértések érhették.) Arról nem is beszélve, hogy a szexuális aktust is csupán a nemzet gyarapításának szükségessége indokolhatta. Ezért voltak némelyek hideglelősen „erkölcsösek”. Alig hinném, hogy épeszű nőnek lehetne ez után az erkölcsösség után bármiféle nosztalgiája.

(Apropo: A román pártaktivista a 60-as évek végén kimegy a székely faluba, hogy előadást tartson az abortusz-tilalom értelméről. A hallgatóság bambán nézi. Egy darabig még erőlködik, végül azonban kimondja egyenest: Elvtársak, arról van szó, hogy Ceaușescu elvtárs gyereket akar. Kérdés van? „Ajtó megül ősz bárd emelkedik”: Most már mindent értünk, hangzik a válasznak is beillő kérdés, csak azt nem, hogy a nagysága jön hozzánk, vagy mi menjünk el a nagyságához?)

A komorabb hanghoz visszatérve. A nagy francia forradalom (a kisbetűk korántsem véletlenek) betetőzője, Robespierre emberek ezreinek a fejét faragtatta le valamiféle (nyilván önkényesen definiált) erkölcs nevében. S a példákat tovább is sorolhatnám, de minek?

Erkölcs nélkül széthullanak az emberi társadalmak. Kell ezt az állítást indokolni? Az ad abszurdum vitt erkölcs nevében ugyanezt teszik. Ez sem szorul bizonyításra.

A görögök valamiféle arany középútra esküdtek. Úgy érzem, 2500 év multán – és még mindig –  nekik volt és van igazuk. De ezt a középutat a gyakorta nagyon eltérő nézetek közt sikerült felkutatniuk. Ez az egyensúlykeresés sajnos már passé. Ma már csak végleteink vannak.

És a köztük húzódó bejárhatatlan térben semmi más, csak engesztelhetetlen gyűlölködés.



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik