Kísérlet. Olvassuk el a következő szöveget: „A rasszizmus olyan gondolkodásmód, amely az emberek egy adott csoportját feltételezett vagy valós tulajdonságaik alapján elkülöníti, rasszként azonosítja, velük szemben morális, társadalmi vagy politikai megkülönböztetést alkalmaz. Rasszista az, akinek az emberek ezen csoportjairól alkotott véleményét és velük szembeni viselkedését negatív diszkrimináció jellemzi.(…) A rasszizmus az egyéneket tudományosan nem igazolható módon „tiszta” rasszokba sorolja be. Ehhez a testi jegyek hangsúlyozása mellett kulturális szempontokat, gyakran pedig egyes feltételezett közös tulajdonságokat vesz alapul, amelyeket egy-egy rasszra általánosan jellemzőnek tart. A rasszista gondolkodásmód szerint a rasszok közötti hierarchia igazolja az egyének és csoportok diszkriminációját, megkülönböztetését.” (nekemnemmindegy.hu)

Pontosan kit vagy kiket képzeltünk magunk elé érintettként, miközben a fenti szöveget olvastuk? Senki fejébe, lelkébe nem tudok, nem akarok belelátni. Az erre adható válasz tehát teljesen egyéni és eltitkolható. De bizonyára egyúttal azt is megtapasztalhattuk magunkon, mit tesz velünk a média és az irányított közvélemény-alakítás…

Én ugyanis itt nem a vélt, különböző médiacsatornákon befolyó valóságokra, hanem arra a teljesen empirikusra szeretnék utalni, amelynek mindannyiunkat elsőként kellene foglalkoztatnia idehaza. Ama közösséggel szembeni ellenérzéseinkről, a velük szemben naponta alkalmazott hátrányos megkülönböztetésről akarok itt szót ejteni tehát, amellyel évszázadok óta együtt élünk, mégis mindig úgy teszünk, mintha tegnap találkoztunk volna velük először.

Igen, a roma közösséghez való viszonyulásunkról készítek itt amolyan Röntgen-felvételt. És főként azért, mert nem egészen tegnaptól zavar a vele szembeni társadalmilag megnyilvánuló felsőbbrendűség. Mintha a történelemben soha és sehol nem lett volna példa arra, hogy ez a magatartásmód, viszonyulás végül hová vezethet…

Persze, tudom, tudom, a mi társadalmunk, szélesebb és tágabb közösségünk nem rasszista. Dehogy. Ilyen csak a második világháború idején, továbbá az örmény népirtás idején, Amerika meghódításakor és utána, egészen a Ku Klux Klán működéséig létezett. Na jó, volt egy kicsi ott, Dél-Afrikában is, de mindenik földrajzi hely nagyon távol van tőlünk, ahogy időben azok a történelmi epizódok is távoliak, amelyeket itt meg lehet említeni. És ez a felsorolás korántsem kimerítő. A rasszizmusnak ennél sokkal több helyszíne volt, van…

De mi van akkor, ha a faji megkülönböztetés igenis, mindennapjaink része? Mi van, ha már fel sem merül bennünk, hogy az ilyen jellegű viszonyulásainkkal bármi baj lenne, mert ezek olyan természetesek, mint az, hogy lélegzünk. Csak kérdem, mert a legnagyobb megrökönyödésemre épp a minap osztotta meg a közösségi oldalán egy iskolázott ismerősöm a következő román nyelvű „vicces” szöveget, amelyet valaki más készített egy mosolygós fejjel megspékelve, és amely így fordítható le: „Meguntad azt, hogy a cigányok feltörjék a lakásod? Ne költsd fölöslegesen a pénzt riasztóra, térfigyelő kamerára, egyszerűen írd ki az ajtódra, hogy Munkaügyi Hivatal”.

Ebből a fölöttébb humorosnak vélt szövegből tehát röviden azt tudhatjuk meg, hogy a roma közösség tagjai mind lopnak és munkakerülők egytől egyig. És mielőtt néhányan elkezdenének szaporán bólogatni, halkan megkérdezném: ha ez ebben a formában igaz, akkor mi a helyzet az én volt szomszédjaimmal, azzal a családdal, amelynek legifjabb tagjaival együtt nőttem fel, együtt játszottunk, amíg a szüleink dolgoztak?

Ja, tudom, ők a szabályt erősítő kivételek. Mint ahogy annak az a botoșani-i lánynak a nevelőszülei is azok, aki néhány évvel ezelőtt öt nagy britanniai egyetemre nyert felvételt. És kivételek annak a másik kislánynak a szülei is, akik azért gályáztak, hogy a gyermeküket tanítassák, jó nevű középiskolába adják, hogy legyen sikeres. És akkor – ezek szerint – szintén tolvajok és munkakerülők azok a roma fiatalok is, akik országhatáron innen és túl szakmájukban kiváló eredményeket érnek el. És kivétel még az az őrkői roma úriember is, aki a Felszállott a páva című tehetségkutatóból miniszteri különdíjjal távozott. Erre a megannyi kivételre vajon gondolunk-e, amikor ilyen súlyosan diszkriminatív „elmésségeket” megosztunk, amikor a kollektív megbélyegzést ilyen módon alkalmazzuk? Szerintem nem.

Oké, a felsoroltak közül valóban csak egy nevezhető az én személyes tapasztalatomnak, a többiről csak közvetve értesültem. Pozitív sztereotípiaként értelmezhetők. („A cikkíró költözzön el közéjük és majd meglátja, hogy még így gondolja-e?” Nem, nem kell elköltöznöm sehová, mert aközben gondolom ezt így, miközben a közelükben élek, egyetlen nap sem szakadok el az ő valóságuktól.)

De hadd meséljek el akkor egy másik személyes élményt is, amelyre visszagondolva a hideg ma is futkos a hátamon, pedig első látásra semmi különös nem volt benne… Bonchidán voltam egy szabadtéri koncerten, ahová a közönség soraiba „bemerészkedett” egy szép, hagyományos öltözékű roma lány is. Szinte nem is a zenét figyelte, pedig azért jött, hanem azt a sok városi öltözékű embert, akinek a soraiból ő némiképp kitűnt a tradicionális ruházatával. Táncolt volna, mert ritmusos volt a zene, körülötte pedig többen is egzaltált mozgásba lendültek. A csapatunk egyik nőtagja ezt észrevette rajta és odament hozzá, hogy közös táncot lejtsen vele. Soha életemben nem fogom elfelejteni a lány arcán megjelenő csodálkozással és bizalmatlansággal vegyes rémületet, hogy akkor most mindenki őt nézi és ez borzalmas dolgokba torkollhat még. Nem tudott felszabadulni, kényszeredetten lépkedett jobbra-balra, mert várta a merészsége „megtorlását”, pontosabban azt, hogy a következő pillanatban rajta röhögjön mindenki, odaszóljanak neki, hogy mit keres ott. Mert az, amit ő eddig megtapasztalt, erre a következtetésre juttatta: környezete legjobb esetben is kuriózumként, de legtöbb esetben céltáblaként kezeli. Akkor miért örülne ennek az őszinte közeledésnek?

A lány arcán kifejezésre jutott érzelmek egyben azt is megmutatták nekem, hogy még körülbelül hány évtizednek, talán évszázadnak kell eltelnie ahhoz, hogy az ő közösségéhez való viszonyulásunk normalizálódjon. És ezt az időtartamot arra értem, ha már mától zömmel pozitív, vagy legalább elfogadó hozzáállásról beszélünk. Persze, nem vagyok én ennyire naiv és optimista sem…

Mert, ugye, ahogy az antiszemitizmus „hiánycikk”, úgy a velük szembeni rasszizmus sem létezik tájainkon. Azonban ahogy egy nagyon népszerű, őszintesége által is mellbevágó vicc is jelzi, „igény volna rá”… Hiszen, miközben – nagyon helyesen – a magyarellenességet elítélendőnek, büntetendőnek tartjuk, tökéletesen érthetőnek tekintjük az antiszemitizmust és a romákkal szembeni hátrányos megkülönböztetést, rasszista fellépést.

Azon már elgondolkodtunk, hogy vajon miért? Csak kérdem… Mert nem logikus, hiszen ezek mind az érem egyazon oldalán találhatók, és valamennyi táplálója a felsőbbrendűség képzete, érzése. 

És ez nagyon tud fájni. Főként akkor, ha saját bőrünkön tapasztaljuk meg…

Március 21-én volt a faji megkülönböztetés elleni küzdelem nemzetközi napja. A magam részéről ezzel az írással csatlakozom a világszerte megszervezett akciókhoz. B.R.